Szia !
Adolf Hitler belpolitikája
Hitler természetesen átlátott Papen és társai képzelgésein. Tudta, hogy a kancellári poszt megszerzésével döntő lépést tett a teljhatalom megszerzéséhez, bár a kormányban rajta kívül csak két nemzetiszocialista volt. Első nyilatkozatában, február 1-jén a helyzet súlyosságát hangsúlyozta: „Az örökség, amit átveszünk, rettenetes. A feladat, amit meg kell oldanunk, a legnehezebb, ami emberemlékezet óta a német államférfiak előtt állt.”[95] Meghirdette, hogy két négyéves terv keretében helyreállítja a gazdaságot, megszünteti a munkanélküliséget és a külpolitikában kivívja a német egyenjogúságot.[96]

Másnap a hadsereg parancsnokai előtt már kevésbé békés húrokat pengetett. Biztosította hallgatóságát arról, hogy az országban csak egyetlen katonai erő létezhet, a Reichswehr, a milíciának (SA) csak belpolitikai feladatai lehetnek. Kijelentette, hogy fel kell számolni a versailles-i békerendszer korlátozásait, vissza kell állítani az általános hadkötelezettséget, modern légierőt és hadiflottát kell létrehozni, mégpedig abból a célból, hogy új életteret hódítsanak meg Keleten és azt kíméletlenül germanizálják. Erre stratégiai és élelmezési okokból egyaránt feltétlen szükség van.[97]

Új választásokat tervezett, hogy az államhatalom birtokában végre olyan eredményt érjen el, amivel megerősíti vezető szerepét és megszabadulhat a többi koalíciós partnertől. E választásokat március 5-re tűzték ki. A kampány kellős közepén, február 27-én felgyújtották a Reichstagot. Mindmáig tisztázatlan, hogy náci provokáció volt-e, vagy a magányos őrült kommunista gyújtotta fel a hatalmas épületet mintegy 60 helyen, de az kétségtelen, hogy az esemény Hitler kezére játszott. Az égő épület híre hallatán így kiáltott fel: „Most megvannak!… Most nincs kegyelem… A kommunista képviselőket még az éjjel fel kell akasztani. Mindent lefoglalni, ami a kommunistákkal kapcsolatban áll. A szociáldemokraták és a Reichsbanner iránt sincs többé kímélet.”[98] (A Reichsbanner Schwarz-Rot-Gold azaz Fekete-vörös-arany Birodalmi Lobogó több, a politikai centrumhoz közeli párt által a köztársaság védelmére létrehozott, a szociáldemokraták által dominált félkatonai szervezet volt.)

Már február 28-án szükségállapotot vezettek be, felfüggesztették a polgári szabadságjogokat és sok kommunista és szociáldemokrata képviselőjelöltet börtönbe zártak, illetve külföldre üldöztek. A márciusi választásokon a nácik még így sem tudták megszerezni az abszolút többséget, „csak” 43,9%-ot kaptak. Hitler számára további csapás volt, hogy a kommunista összeesküvés tervét később a bíróságon sem sikerült igazolni (igaz, az a gyanú sem nyert igazolást, hogy Göring akkori parlamenti elnök lakását a Reichstaggal összekötő földalatti folyosót használva az SS „besegített” az elmebeteg Marinus van der Lubbénak). Hitler a jogászokat addig sem kedvelte, ettől fogva azonban gyűlölte őket.[99]

Bár a szavazás eredménye csalódást okozott az NSDAP-nak, ennek már nem volt nagy jelentősége. Az új kormány első ülésén kinevezték forradalomnak a választást és úgy tettek, mintha hatalmas győzelmet arattak volna.[100]

Hitler hatalmas léptekkel indult meg programja végrehajtásának útján. Már öt nappal a választások után, törvényi alap nélkül, az SA-ra támaszkodva feloszlatta a tartományok parlamentjeit és kormányait, helyükre birodalmi biztosokat nevezett ki. „A mai nappal a nemzeti kormány egész Németországban kezébe vette a hatalmat. Ezáltal a nemzeti felemelkedés további menete felülről irányított, tervszerű folyamattá vált” – jelentette ki.[101] Az idézet második mondata egyben a saját türelmetlen híveinek szóló figyelmeztetés is volt. A forradalom megtörtént és le is zárult, egyéni akcióknak nincs helye.

A Reichstag első ülésének legfontosabb feladata Hitler számára a felhatalmazási törvény elfogadtatása volt, ami a rendeleti kormányzás bevezetését, egyben az érdemi parlamenti tevékenység végét is jelentette. Hitler kijelentette, hogy e törvény nem csorbítja a birodalmi elnök jogait, a parlamentet pedig időről időre továbbra is tájékoztatni fogja azért… A törvény elfogadásához kétharmados többség, azaz a Centrum Párt támogatása is kellett. Nekik megígérték, hogy Hitler ír számukra egy levelet, amelyben garantálja, hogy a törvényt csak kivételes alkalmakkor veszi majd igénybe. A soha meg nem írt levélről azt állították, hogy úton van, de a szavazás előtt nem érkezett meg, ennek ellenére a Centrum Párt igennel voksolt. A kommunista képviselők és a szociáldemokraták egy része ekkorra már börtönben volt. Az SA körbevette az épületet és megfélemlítették a képviselőket. A szociáldemokrata képviselők maradék része úgy tervezte, hogy nem vesz részt az ülésen, így nem lett volna meg a parlament szavazóképessége, de a náci párt elfogadtatott egy olyan módosítást, mely szerint a hiányzó képviselőket is jelenlévőknek kell tekinteni. Így a szociáldemokraták is részt vettek és nemmel szavaztak.

A felhatalmazási törvény kiiktatta a parlamentet, négy évre a kormányt hatalmazta fel törvényalkotásra, beleértve az alkotmánymódosítást, nemzetközi szerződések kötésére. Lejárta után természetesen meghosszabbították. A törvény koalíciós partnereivel szemben is teljhatalmat adott Hitlernek, immár semmi szüksége nem volt rájuk.[102]

A teljhatalom birtokában Hitler először a zsidó népcsoportra támadt rá. Március 28-án meghirdette a zsidó tulajdonú boltok bojkottját.[103] Az SA és más náci szervezetek tagjai igyekeztek megakadályozni a vásárlókat, hogy a kijelölt boltokba belépjenek. Az akció azonban csak mérsékelt eredménnyel járt.

A szakszervezetekkel szemben Hitler más taktikát választott. Bár már a munkásvezetők százai voltak börtönben, május 1-jét állami ünneppé nyilvánította és hivatalos parádét szervezett. A felvonulásokon így a szociáldemokrata és kommunista munkások is együtt meneteltek az NSDAP aktivistáival. Május 2-án viszont az SA és az SS osztagai megszállták a szakszervezeti székházakat és egyéb intézményeket, megsemmisítették a munkásmozgalom bázisait. Hamarosan törvényileg kisajátították a szociáldemokrata párt minden vagyonát, június 22-én pedig jogutód nélkül megszüntették a pártot. Nemsokára bekövetkezett az összes többi párt felszámolása is és már július 14-én törvényben rögzítették, hogy az egyedüli párt Németországban a Német Nemzetiszocialista Munkáspárt.[104]


Külpolitikája
1934-től a második világháború kirobbanásáig Hitler gyakorlatilag minden külpolitikai törekvését siker koronázta, annak ellenére, hogy gyakran komoly kockázatot vállalt lépéseivel. Hihetetlen sikersorozatának kétségtelen tehetségén kívül sok más oka is volt. A versailles-i békerendszerről már a győztesek is felismerték, hogy több problémát teremtett, mint amennyit megoldott, ezért hajlottak annak bizonyos felülvizsgálatára, legalábbis az aktuális vezetőknek rossz volt a lelkiismeretük miatta. Az Egyesült Államok például nem is ratifikálta ezeket a békéket. A status quo tehát tarthatatlan volt, és a nyugat-európai vezetők között sokan voltak, akik – hasonlóan az olyan német politikusokhoz, mint Papen és Hugenberg – bíztak Hitler józan ítélőképességében, valamint kommunistaellenességében. Ezért úgy vélték, hogy a Führer agresszivitását kis engedményekkel kelet felé lehet fordítani.[109]

Az első lépés a Saar-vidék visszacsatolása volt, de ehhez Hitlernek még nem sok köze volt. A békeszerződés előírásainak megfelelően 1935 januárjában, 15 év elteltével, az ottani lakosság dönthetett a terület hovatartozásáról, és az etnikai összetételnek megfelelően túlnyomó többséggel Németországot választották. Bár Hitler ezt természetesen a maga sikerének tulajdonította, azonnal tovább is lépett. Elhalasztatta az angol külügyminiszter tervbe vett berlini látogatását, és március 9-én egyoldalúan bejelentette: Németország légierőt hoz létre. Március 16-án deklarálta, hogy a Reich (vagyis a birodalom) 36 hadosztályt állít fel, és visszatér az általános hadkötelezettséghez; ezzel még a Reichswehr vezetőit is meglepte, akik a maguk részéről egyelőre kisebb lépésekben gondolkodtak. A bejelentés másnapján volt a német hősök napja, ez lehetőséget adott arra, hogy a nagyszabású ünnepség keretében temessék a versailles-i béke egyik legfontosabb előírását. A volt antant hatalmai jegyzékben tiltakoztak, de a britek egyben azt is megkérdezték, hogy aktuális-e még külügyminiszterük berlini tárgyalása. A londoni magyar követ erről úgy jelentett, hogy Hitler számára „aranyhidat épített” ez a brit „tiltakozás”.[110]

Hitler folyamatosan és merészen alkalmazta a megtévesztés, a „kettős beszéd” taktikáját. Minden hallgatósága előtt azt mondta, amit az illető közegben hallani akartak. Nemzetközi téren ez úgy valósult meg, hogy időről időre nagy békebeszédeket tartott, elsősorban Anglia megnyugtatására. 1935. május 21-én például a Reichstag előtt hosszan taglalta, hogy a „nemzetiszocialista Németország mély belső világnézeti meggyőződésből akarja a békét”. Ugyanezen a napon viszont életbe léptette a titkos birodalmi honvédelmi törvényt, ezzel létrehozva a Wehrmacht névre átkeresztelt hadsereg új szervezetét, és megbízta Hjalmar Schachtot a háború gazdasági előkészítésével.[111]


Mussolini és Hitler

Hitler a Szudéta-vidéken (1938 októbere)
Hitler fő célja egy angol-német flottaegyezmény létrehozása volt. Németországnak nem nagy szüksége volt erre, mert geostratégiai helyzete miatt alig volt esélye a világtengerekre való kijutásra, de meg akarta bontani az angol-francia-olasz együttműködést, a locarnói egyezmény kapcsán létrejött úgynevezett stresai frontot. Végül júliusban Nagy-Britannia a franciákkal és az olaszokkal való egyeztetés nélkül aláírta ezt az okmányt, ami Németországnak a brit hajóhad 35%-ának megfelelő hadihajótér építését engedélyezte. Hitler élete legszebb napjának nevezte ezt a dátumot, de később még sok alkalma volt hasonló kijelentésekre.[112]

Hitler következő lépése az első világháború befejezése után demilitarizált Rajna-vidék katonai megszállása volt, amit diplomáciailag alaposan előkészített. 1936. március 7-i bejelentését erről és a locarnói szerződés felmondásáról különböző javaslatokkal és ígéretekkel ellensúlyozta, köztük egy 25 évre szóló szerződést ajánlott Franciaországnak. Ezzel elérte, hogy a külföld reagálása a provokatív lépésre néhány tiltakozó jegyzékben kimerült.[113]

Az 1936-ban megrendezett berlini olimpiát Hitler jó alkalomnak tekintette eszméi nemzetközi propagálására. A Völkischer Beobachter a legélesebb hangú cikkekben követelte a zsidó és a néger sportolók kitiltását a rendezvényről.[114] Amikor azonban emiatt több állam bojkottal fenyegette meg Berlint, Hitler visszakozott, sőt „jóakarata jeléül” engedélyezte egy zsidó apától származó német sportolónő indulását is. Később, amikor Speer az ő megrendelésére, Berlin leendő átépítésének keretében elkészítette egy óriási stadion tervét is, Hitler megjegyezte: az 1940-es olimpia még Tokióban lesz, de utána minden olimpiát Berlinben rendeznek majd meg.[115]

1936-ban tört ki a spanyol polgárháború. Hitler jelentős, bár az olasz támogatástól messze elmaradó segítséget nyújtott Franco tábornoknak, egyúttal a harcokat kihasználta a német haditechnikai fejlesztések kipróbálására, valamint saját kommunistaellenes propagandája céljaira is.[116]

A fokozatos német-olasz közeledés jegyében 1936. október 25-én létrehozták az úgynevezett Berlin–Róma tengelyre vonatkozó szerződést, amely egyelőre a bolsevizmus elleni közös harcon kívül kevés konkrétumot tartalmazott. November 25-én Németország és Japán kötötte meg a Szovjetunió ellen irányuló antikomintern paktumot, amelyhez 1937-ben Olaszország is csatlakozott. 1939. május 22-én Németország és Olaszország írta alá az acélpaktumot.

Hitler ezután Ausztria felé fordult. Benito Mussolini Olaszországát, amely Ausztriával szoros kapcsolatokat ápolt, azzal nyugtatta meg, hogy elismerte etiópiai hódításait. 1936 júliusában létrehoztak egy olyan német-osztrák szerződést, ami a két ország politikájának szoros egyeztetését írta elő, majd 1938-ban, miután a német és az osztrák nácik Ausztriában súlyos belpolitikai válságot idéztek elő, a Wehrmacht bevonult Ausztriába, megtörtént az Anschluss.

A következő célpont Csehszlovákia volt. Az ország összlakosságának 28%-a, az akkori Németországba ékelődő csehországi területek lakosságának mintegy fele német volt, akiknek zöme összefüggő területen, az úgynevezett Szudétavidéken lakott a német határ mentén. Hitler célja politikusként kezdettől fogva minden német egyesítése volt birodalmában. Azonban Csehszlovákiával szemben sem a versailles-i békerendszer valamiféle racionális revíziójára, hanem az ország teljes felszámolására törekedett. Már 1936-ban megfogalmazta Konrad Henleinnek, a Szudétanémet Párt vezérének: „A csehektől mindig annyit kell követelni, hogy sose lehessünk elégedettek.”[117] Amikor azonban 1938 májusában növelte a nyomást az országra, a csehszlovák kormány részleges mozgósítást rendelt el. Hitler erre kidolgoztatta a katonai támadás tervét, amelynek időpontjául október 1-jét tűzte ki. Közben tárgyalások folytak Anglia és Németország között, és az angol fél váratlanul engedékenynek bizonyult. Hitler nem örült ennek, mert Csehszlovákia teljes felszámolása volt a célja, és az angolokkal csak a német lakosságú Szudétavidékről folytak a tárgyalások. Ezért Magyarországot is ismételten biztatták, hogy az angol-német tárgyalások idején támadják meg Csehszlovákiát, kész helyzet elé állítva így a feleket. Erre azonban Magyarország nem volt hajlandó, mert így a háború kirobbantásának bűnbakjává vált volna.[118]

Szeptember 26-án Hitler nagy beszédben biztosította partnereit: „ez az utolsó követelés, amit Európával szemben felállítok”. Másnap hatalmas katonai felvonulást rendeztetett Berlinben, de a lakosság váratlanul semmi lelkesedést sem mutatott a küszöbön álló háború iránt. Végül szeptember 29-én Anglia, Franciaország és Németország aláírták a müncheni egyezményt a Szudétavidék Németországhoz csatolásáról. A müncheni egyezmény folyományaként született meg az első bécsi döntés, ami Trianon részleges és ideiglenesnek bizonyult orvoslásaként a Felvidék magyarlakta területeinek egy részét visszajuttatta Magyarországnak.

Fél év múlva, 1939. március 15-én azonban Hitler mégis megszállta és felosztotta egész Csehszlovákiát.[119] A Berlinbe rendelt Emil Hácha csehszlovák elnök ugyanis a végletes erőszakkal, bombázásokkal való fenyegetés hatására aláírta azt a papírt, miszerint ő hívta be a német erőket országába. Hitler ezután berontott a titkárnői szobájába, és boldogan kijelentette: „Gyerekek! Hácha aláírt! Ez életem legnagyobb napja! A legnagyobb németként fogok bevonulni a történelembe!”[120] Ez a lépés hadiipari szempontból is rendkívül fontos volt Németország számára, mert a háborúra való felkészüléshez égető szükségük volt a Škoda Művek termelésére, amint azt Eckhardt Tibor is kifejtette John Montgomery budapesti amerikai követnek.[121]

Hitler azonban ezzel a hódítással átlépte a nyugati hatalmak tűréshatárát. Azt hitte, hogy sikerült bebizonyítania: a demokráciák ideje lejárt, és tehetetlenek vele szemben, holott ellenkezőleg: 1939. március 15-én világossá vált mindenki számára, hogy Németország nem a versailles-i békerendszer hibáinak békés revíziójára törekszik, hanem hódító háborúra, és Hitlernek egyetlen ígéretét sem lehet komolyan venni. Ezzel akarata ellenére mozgósította ellenfeleit a végsőkig folytatandó harcra.


demagógia
Demagógia
Népámítás. Nagyhangú, megalapozatlan ígérgetés és az érzelmek, szenvedélyek felelőtlen felszítása a tájékozatlan néptömegek megnyerésére.

A párt szavazótáborának növelése érdekében rendezvényein gyakran élt a demagógia eszközével. A szónok szavaiból csak a szélesebb tájékozottságú hallgatók tudták kiszűrni a demagógiát.


Eredet [demagógia < német: demagogie (demagógia) < görög: demagogosz (demagóg < népszerű vezető) < demosz (nép) + agogosz (vezető) < ago (vezet)]

Antiszemitizmus
Röviden: zsidógyűlölet. A szó etimológiája a szemita, vagyis Sémtől származó [nép, etnikum], illetve a görög anti- fosztóképző, melynek jelentése, valami ellen, valamivel szemben — tehát a Sémtől származókkal szemben, vagyis szemita-ellenesség. Alapvetően több etnikum, nemzet tartozik a sémi népek családjába, tehát nemcsak a zsidóság (pl. akkád, arab), azonban a mai nyelvhasználatban elsősorban a zsidósággal kapcsolatban értendő.

Formái: kultúrális antiszemitizmus, vallási antiszemitizmus (anti-judaizmus), gazdasági antiszemitizmus, politikai antiszemitizmus, illetve anticionizmus.