A kereszténység története az evangélium hirdetésének, és a vele szorosan összefonódó keresztény egyházak történetét jelenti. Kezdete az időszámítás szerinti első évtizedekre tehető, amikor a vallás első tanítója, a Názáreti Jézus Júdeában fellépett. A korai kereszténység az 1. században gyorsan terjedt a római Júdea provinciában az apostolok, majd a pogány világban – főleg Pál apostol révén. A 4. század végére a Római Birodalom államvallásává vált, és Eurázsia más területein is elterjedt.A kereszténységnek két párhuzamos története van. Egy belső, hogy a világtörténelem során mennyire tudta megértetni a világgal a kereszténység fontosságát, azaz az egyházatyák milyen összefüggéseket tártak fel a Bibliában, az egyház milyen teológiai tanokat épített be abból, és ezáltal milyen üdvtörténeti képet rajzolnak fel híveinek. A külső történet arról szól, hogy a kereszténység hogyan viszonyult a világi történelem kihívásaira, illetve a másképpen hívők hogyan viszonyultak kétezer év alatt a kereszténységhez.A kereszténység az 1. században a zsidó vallásból alakult ki, mint egyistenhívő vallás, amely Jézus életére, megváltási művére és tanítására épült. Követői vallották, hogy Jézus isteni lény, az Ószövetségben megjósolt Megváltó, a Messiás, Isten földi megvalósítója és leginkább az emberiség megmentője, aki az emberiségért szenvedett és meghalt, hogy megváltsa a megtérő embereket a kárhozattól. Hirdették, hogy Jézus harmadnapra feltámadt és a mennyországba felemelkedett. A keresztények Jézus Krisztus életét és megváltását Evangéliumként, vagyis „örömhír”-ként hirdették.

Jézus életének és tanításainak legfőbb tanúi az ő elhívatott tizenkét tanítványa, az apostolok voltak. A korai egyházi emlékek megneveznek mintegy 70 másik tanítványt is, akik szintén követték Jézust utazásai során és tanúi voltak mind csodatételeinek, mind pedig tanításainak.