Bonnban született, ősi flandriai parasztcsaládból származott. A zene szeretetét családi hagyományként örökölte: nagyapja énekes, kóruskarnagy, majd a bonni választófejedelem muzsikusa, később udvari karmestere. Édesapja ugyancsak énekes volt a választófejedelemnél, de iszákosságával anyagi és erkölcsi romlásba vitte családját. Anyja jómódú német polgári családból való, beteges, sokat szenvedő asszony volt. Hét gyermekük közül Ludwig volt a legidősebb. Már 4 éves korában kitűnt zenei tehetsége. Apja csodagyermeket akart belőle nevelni, erőszakkal. A gyermek sokat szenvedett és sírt, egyetlen vigasza édesanyja volt. Tanára Christian Gottlob Neefe, a bonni zeneélet legkiválóbb egyénisége, udvari orgonista, majd zenekarvezető. 10 évesen lett Beethoven a tanítványa, megismertette vele kora legkiválóbb zenei alkotásait, bevezette a gyakorlati zeneéletbe is. Hamarosan segédorgonista, majd az udvari zenekar kinevezett tagja lett. Wegeler orvostanhallgató barátja révén megismerkedett Waldstein gróffal, aki első főúri barátja és pártfogója Beethovennek. 1787-ben Bécsbe ment, hogy zenei eszményképe, Mozart tanítványa lehessen, de édesanyja halálos betegsége miatt vissza kellett térnie Bonnba. Nehéz sors várt rá ezután. Édesapja az alkohol rabja lett, így a családfenntartás minden gondja, 2 öccse taníttatása rá nehezedett. Haydn angliai útjára Bonnon keresztül utazott. Az idős mester meghallgatta egyik kantátáját, és további tanulmányokra bíztatta. 22 évesen újra Bécsbe kerül, de Mozart már halott, helyette Haydnál tanul. Első bécsi sikereit ragyogó zongoristaként, kivált rögtönzőként aratja. Sikeres a társaságban is, a született és szellemi arisztokrácia egyenrangú társa, a senki szolgálatába nem szegődő "szabad muzsikus" társadalmi rangjának kiküzdője. Megismerkedett magyar főúri családokkal is, így jutott el később Magyarországra. A Brunszvik családhoz érzelmi szálak fűzték. Barátja volt Ferencnek, neki ajánlotta a híres Apassionata szonátát. Szerette a bájos Terézt, de a társadalmi osztálykülönbség miatt nem gondolhatott házasságra. Szenvedélyes természetű, de nemes, finom érzésű, művelt ember volt, szerette a természetet. A 90-es évek vége felé, egy erdei séta alkalmával figyelt fel kezdődő fülbajára (tanítványa egy pásztorfiú sípjára hívta fel a figyelmét, de ő nem hallotta a hangokat). Ez a csapás magányossá tette. Testvéreinek írt leveleiből tudjuk, hogy nagyon sokat szenvedett miatta. 1801-ben Bécsben volt az első szerzői estje, melyet még több követett. Mindez nagy anyagi és közönségsikert hozott a számára, a kritika azonban fanyar és epéskedő volt. Művészi sikerei sem tudták enyhíteni lelki gyötrelmeit, melyet egyre erősödő fülbaja okozott. 4 levél is tanúskodik e fájdalomról, leghíresebb ezek közül egy soha el nem küldött levélfogalmazvány, amelyet keletkezési helyéről "heiligenstadti" végrendeletnek neveznek - az egész emberiséghez fordulva foglalja össze szenvedéseit és nyomasztó érzéseit. A végrendelettel egy időben készülő művei azonban már a diadalmas életerőt hirdették. Még 20 évig dirigált, 12 évig zongorázott. Csak élete utolsó évtizedében öltött süketsége végzetes arányokat. 1819-ben teljesen megsüketült. Lelki gazdagságának és zseniális tehetségének bizonyítéka, hogy ezekben a kritikus években komponálta legérettebb, legnagyobb műveit - 3 zongoraszonátát, 5 vonósnégyest és a 9. szimfóniát is. Művészetét már életében nagyra értékelték. 1827. március 26-án, hosszas szenvedés után halt meg. Temetése napján bezártak az iskolák, az üzletek. Húszezer ember kísérte utolsó útjára.