Szióka!
Éva életútja

- elbeszélés -

Cecey Évát kislányként ismerjük meg a regény elején, amikor a kis Bornemissza Gergővel fürdik a patakban. A félszemű török, Jumurdzsák elrabolja őket, s csak Gergő bátorságának köszönhető, hogy el tudnak menekülni a török táborból. Évát Budán láthatjuk újra Izabella királyné udvarhölgyeként. Itt találkozik Gergővel, s örök hűséget fogadnak egymásnak, amit Jumurdzsák gyűrűjével pecsételnek meg. Éva vékony ujjára nagy a gyűrű, ezért nem tartja meg, de szerelme lángol Gergőért.

Budát elfoglalták a törökök, és a szultán a csecsemő királyt és édesanyját Erdélybe küldi, a kísérethez csatlakozik Éva is. A lányt a királynő férjhez akarja adni Fürjes Ádámhoz, ám a lakodalom elmarad, mert Gergő megszökteti a menyasszonyt, s az erdő tisztásán feleségül veszi. Éva Gergővel, Mekcseyvel és Török Jancsival nagy útra indul. Konstantinápolyba mennek, hogy olasz énekesnek öltözve megszabadítsák a fogva tartott Török Bálintot, a rab oroszlánt, aki a Héttoronyban raboskodik. Tervük kudarcba fullad, s visszatérnek Magyarországra.

Jó pár év eltelt már, 1552-t ír a naptár. Éva Sopronban él kisfiával, Jancsikával, Gergely Egerben van. Egy nap feltűnik Jumurdzsák, aki a gyűrűjét keresi. Mivel nem kapja meg, a vásárból elrabolja Jancsikát, és magával viszi Eger vára alá. Éva Miklós diákkal Egerbe indul férjéhez, hogy megkeresse gyermekét. A vár alatti alagúton bejut a várba, s itt az egri nőkkel együtt veszi ki a részét a vár védelméből. A csata kemény, de Éva bátran helytáll. Az anyai aggodalmat semmi sem szüntetheti meg. Egy török kisfiú kerül a várba, s Éva sajátjaként gondoskodik róla. 1552 októberének egyik reggelén csendességre ébred a vár. Elment a török. Csak a két anya van a középpontban, akik kicserélik a két gyermeket. Kezet fognak, ezzel jelzik, hogy békét kötnek, s Éva boldogan öleli magához kisfiát.

Gergely szökése

- elbeszélés jellemzéssel -

A szultán fölrobbantása sajnos nem sikerült, és Gábor pap is súlyosan megsebesült. Bornemissza Gergelyt a törökök elfogták, s így a szultán rabja lett. A foglyok közt vonult tovább a táborig.

A katonák mellettük haladtak, s egy hatalmas török óriásra lett figyelmes Gergely. Meg is kérdezte tőle törökül:

- Messze van még a tábor?

- Nem tudom - felelte a török.

Ezek után Gergely a táborig ezzel a Hajván nevű törökkel beszélgetett. Közben azon járt az esze, hogy Gábor pap jól van-e, és a török jól bánik-e vele. A táborban különváltak, hisz Gergőnek a rabokkal kellett maradnia, Hajvánnak pedig a katonákkal.

Estefelé új rabok érkeztek, egy magyar és sok német. A magyar embert Gergő mellé ültették. Gergely nem volt éhes, csak annyira fáradt, hogy nem tudott aludni, ezért elkezdett beszélgetni az újonnan jött rabbal. Beszélgetés közben kiderült, hogy a rab budai, és mivel Ceceyék fölköltöztek Budára, ezért róluk is hallott minden jót. Megtudta, hogy Vica a királynőnél szolgál. Egyszer csak vége lett a beszélgetésnek, mert a budai rabot valaki megfogta és eldobta. Már sötétedett, és nagyon nem lehetett látni, ki volt az, de Gergő abban biztos volt, hogy magas és erős. Ahogy leült Gergely mellé, meglátta a török Hajván arcát. Hajván megkérdezte Gergőt:

- Te tudsz írni és olvasni?

- Igen.

Ezután a török elővett a mellényéből egy csomó papirost. Odaadta Gergőnek és megkérdezte:

- Meg tudod ezt fejteni?

Gergő látta, hogy latinul van írva.

- Honnan szerezted ezt? - kérezte.

- Loptam egy halott dervistől.

Gergely újra ránézett a lapokra, és megkérdezte:

- Mit tudsz fölajánlani, ha megmondom mi van ide írva?

- Két aranyat.

- Inkább nézd meg azt az embert, aki robbantgatott, és kérdezd meg, hogy él-e még!

Hajván beleegyezett és elment. Gergő most igazán megnézhette a papírokat. Magyar várak alaprajzait ábrázolták. Tudta, ha ezt a török megfejti, akkor baj lesz. Gergely meglátta Eger térképét, amely alagutakat is ábrázolt. Látta, hogy jön Hajván, így hát Eger térképét berakta a zsebébe. A török odaért és azt mondta:

- Él még, de nem sokáig bírja. Na, megfejtetted a rajzolatokat?

- Igen, de cserébe juttass ki innen!

Hajván ebbe is beleegyezett. A török szerzett egy lovat, az egyik őr ruháját és egy sarkantyút. Visszaért és utána kimentek a tábor szélére.

Ott azt mondja Gergely:

- A papírokat varrd a ruhádba, és szerencséd lesz, többé nem fog kárt tenni benned az ellenség.

Hajván elhitte a magyarázatot, és a boldogságtól észre sem vette, hogy Gergő már rég ellovagolt.

Az alagút foglyai voltunk

- elbeszélés -

Mindenképpen el akartam jutni Eger várába, hiszen ott harcolt a férjem, Bornemissza Gergely, és valahol itt kellett lennie Jancsikának is. Az utolsó reményünk az az alagút volt, amelynek bejárata a törökök táborában található.

Én töröknek öltöztem, Réz Miklós pedig a foglyom volt. Sátrunkat a bejárat fölé emeltük. Két éjjel és két nap ástunk, és haladtunk előre a nyirkos, omladozó alagútban. A harmadik nap magunkhoz vettük az élelmiszert, már nem akartunk a török táborban mutatkozni, csak előre törtünk a vár felé. Fejünk felett folytonosan hallottuk a mozgolódást, nem érzékeltük, hogy mikor virrad és mikor sötétedik. A törökök hamarabb felfedezték gazdátlan sátrunkat, mint gondoltuk. Üldözőink gyorsabban haladtak az immár szabaddá tett alagútban. Hajam kibomlott, kezem véres volt, ruhám sáros és vizes. Az alagút kétfelé ágazott, de az egyik irány el volt torlaszolva. Kimerültünk, gondoltuk, pihenünk egy kicsit, mielőtt továbbmennénk. Miklós elaludt, a gyertya is csonkig égett, és üldözőink utolértek, elfogtak bennünket.

A törökök örömittasan törték át a köveket, minden jel arra mutatott, hogy így bejuthatnak az ostromlott várba. Miklóst lökték előre, hogy vezesse őket, engem egy delire bíztak, de az nem akart lemaradni a dicsőségről, és továbbadta tisztét egy másik töröknek, de az sem igen akart maradni. A szívem a torkomban dobogott. Egy kis aszab önként vállalta az őrzésemet. Az összes többi csörtetve elvonult.

Az egyik alagút beomlott, maga alá temetve jó néhány törököt. Arra már nem mehettek tovább.

Az őröm, amikor elcsendesedett körülöttünk minden, magyarul szólt, hogy ne féljek. Nem értettem a dolgot.

- Jöjjön velem, tudom, hogy itt nem messze az alagút újra kétfelé ágazik. Ha ki tudjuk bontani, megszabadultunk.

Nem tehettem mást, követtem. Kiderült, hogy Varsányinak hívják és kém. Valóban ott volt a járat. A kicsi, de erős ember kibontotta a köveket. Gyorsan haladtunk, az alagút lefelé lejtett.

Varsányi azt gondolta, a víztartónál fogunk kilyukadni, de inkább erős mészszag szállt ránk. Nem tudtam, hol vagyunk, és csak arra emlékszem, hogy elájulok, amikor egy inges, bajuszos, sovány képű halott meredt rám a mésztóból.

Amikor magamhoz tértem, elmesélték nekem, hogy éppen hogy kihúztak bennünket az új temetőből, megrázkódott az egész vár, akkorát robbant valami. Mindenki azt hitte, a törökök tették, és hogy a vár elveszett. Órákig szállt a pernye, beborított mindent, olyan volt, mint egy gyászlepel. Dobóhoz vittek, ott Varsányi elmesélte, mi történt. A nagy robbanás megmentette a várat a töröktől, de Réz Miklós az életét áldozta fel.

A lőporraktár hiánya miatt még sok bonyodalom támadt, de ekkor az járt a fejemben, Dobó kapitány mit fog szólni, hogy én itt vagyok...

Az egri vár ostroma

- egy török elbeszélése -

Már hónapok óta azzal kecsegtettek bennünket, hogy busás jutalomban lesz részünk, gazdag zsákmánnyal térhetünk haza, csak el kell törölnünk a föld színéről Eger várát.

150 ezer emberből állt seregünk. Színes sátraink beborították a völgyet és a hegyek oldalait. Felállítottuk ágyúinkat. Gondoltuk, a látványunktól megijed az a maroknyi gyaur abban a rozoga várban. De nem így történt. Először csak az ágyúinkkal lőttünk a falakra, de azok kitartottak. A vár kőművesei azonnal javítani kezdték a sérüléseket. A várból meg visszalőttek ránk, elég pontosan céloztak. Én gyalogos katona voltam, míg vártam a parancsot, társaimmal egyre türelmetlenebbül fényesítettem a szablyámat.

Próbáltuk megadásra rávenni a vár urát, de ez sem sikerült. Egyik nap maga rakatta ki a koporsóját a vár falára, jelezte, nem fél a haláltól.

Jó török szokás szerint abban bíztunk, hátha találunk a magyarok között egy árulót. A pénz sok kaput kinyitott már. Én nem voltam annak a csapatnak a tagja, amelyik a vár víztározóján át akart bejutni. Még szerencse. A magyarok felfedezték az árulót, társaimat megölték.

Ekkor elhatároztuk, hogy alagutakat ásunk, azon át próbálunk bejutni a vár alá. Sok sikert nem arattunk, mert a magyarok éles kardjaikkal már lesben álltak. Mégsem voltak olyan buták, mint gondoltuk. De az is lehet, hogy Allah elpártolt tőlünk.

Újabb csellel próbálkoztunk, palánkvárat kezdtünk építeni a várfal mellett. Mindenfélét dobáltak ránk, de először nem is gondoltuk, hogy a sok zsír és szalonna végül a vesztünket okozza. A várvédőknek sikerült felégetni alkotásunkat. Aztán földből építettünk magasítást, hogy így jussunk be a várba, de ez a tervünk is kudarcba fulladt. Már több, mint harminc napja tartott az ostrom. Ekkor körbehordozták a táborban a fekete zászlót és tudtuk, most jön a végső összecsapás.

Délben kezdődött az ostrom. Szóltak az ágyúk, döngtek a falak. A magyaroknak már nem maradt lőszerük, így én is fogtam egy létrát, és rohamra indultunk. Az ügyesebbek már a falak felé másztak, amikor a várfalról a magyarok felrántották a létrákat, vagy egyszerűen ellökték azokat. Félelmetes halálkiáltásokkal zuhantak társaim a mélybe. Akik felértek, már örömujjongást hallattak, de ekkor forró leves, ólom és szurok zúdult a nyakukba. Nem hittem a szememnek, asszonyok is ott harcoltak a bástyákon. Ezek a magyarok elpusztíthatatlanok, gondoltam. Elszállt a bátorságom, lassítottam a létrával, aztán el is dobtam, jobbnak láttam a menekülést. Eleget tapasztaltam. Éppen jókor gondoltam ezt, mert egyszer csak kinyílt a várkapu, és kigurult rajta egy hatalmas kerékszerű valami. Sisteregni kezdett, majd kénköves mennykő ugrált ki belőle.

Gyorsan belehasaltam egy árokba, és Allahot kértem, mentsen meg.

Mire besötétedett, minden elcsendesedett. A pasák és a bégek kiadták a parancsot, szedjük össze a sátrainkat, és vonuljunk el innen. Még három napig hordtuk a halottakat. Nem volt kellemes foglalatosság, sok testnek hiányoztak a végtagjai. Gyakran a fejhez nem tartozott semmi más..

Győztek a magyarok, Allah az ő pártjukra állt. Még hónapokba telt, amire újra láthattam a családomat. Hadizsákmány nélkül, fáradtan zuhantam házunk udvarára.

Dobó apródja voltam

- elbeszélés jellemzéssel -

Azt hiszem, Dobó Istvánt kevés embernek kell bemutatni, hiszen ő a 16. század fontos személyisége.

Először Cecey Péter udvarában találkoztam vele. Darutollas, hosszú, csontos legény, csupa erő minden mozdulata. S az a szem, hegyesen néző, erős, szürke szem. Csak úgy fél kézzel megnyert egy csatát a török ellen, hogy segítsen az eldugott kis falun. Akkoriban Dobó szeme megakadt a bátor kisfiún, Gergőn, aki nemrég lett árva, s nyomban fiává is fogadta. A fiút jó tanácsokkal, egyszerű, de bölcs mondásokkal tanította:

- Az a fő, hogy ne féljen a legény, a többi aztán jön magától!

Alig húsz év múlva ott állt az egri vár piacán, ibolyaszín bársonymentében, kardosan s mint várkapitány, fogadta a várvédőket. Katonáival szemben nyájas, megértő, de ha kell, akkor szigorú, határozott. Csak egy szavába, csak egy pillantásába kerül, s minden úgy történik, ahogy ő akarja. Mindenhol ott van, ahol kell, s mindenkibe lelket tud önteni. Az árulókat, az ellenséget megveti, s nem kegyelmez nekik. Azonban az ellenség gyermekeivel emberi módon bánik. A vár védelmében kitűnik harci tudománya. Még az ellenség is ?vitéz? névvel illeti. Minden szavát vasba lehetne önteni. Bánatát, reménytelenségét nem mutatja ki, de mi is lenne, ha maga a kapitány is egy érzelgős alkat lenne. Nála jobb várkapitányt nem is kívánhattunk volna. A szikszai gyűlés sértő válaszára az volt a felelete ennek a büszke embernek, hogy miután megmutatta országnak-világnak, milyennek kell magyar embernek lenni, letette rangját, s visszavonult.

Dobó apródjaként megtapasztalhattam, egyenes, tisztességes élet tesz emberré.

?Az a fő, hogy ne féljünk sose!?

- Gergely jellemzése -

Az Egri csillagok című regényből ismerem Bornemissza Gergelyt.

Amikor először találkoztunk vele, 1533-ban, Gergely még csak hétéves, sovány, barna fiú volt. Török fogoly Vicával együtt. Eleinte félt, sírdogált, de összeszedte bátorságát, furfangját, és megszöktek. Dobótól egy szép kardot kapott ajándékba, és elvitte magával Szigetvárra, a vitézi iskolába. Ott együtt nevelkedett Török Bálint két fiával, Jancsival és Ferivel. Együtt tanultak írni, olvasni, számolni és még kémiát is. Ha tehették, küzdöttek is. Gábor pap - halála előtt - egy amulettet adott Gergelynek, mivel életében annak szánta, akit a legjobban szeret. Gergely kíváncsian olvasta Gábor pap levelét: ?Te szeretetben élsz és fiatal vagy. Találékonyságod, tudásod és bátorságod nagy javára válhatik a nemzetnek.? Gergely ezen elgondolkodott. Amikor fogságba esett, Hajvánt be tudta csapni okosságával, bátorságával és török beszédével. Kiszabadult és Budára ment. Török Bálint apródjaként ismerkedett meg Zoltayval és Mekcseyvel. Gyermekkori szerelmét, Évát megszöktette, és esküjük szerint összeházasodtak. Gergely bátorságát mutatja, hogy gazdájáért Törökországba is elment, de minden furfangja ellenére Török Bálint kiszabadítása nem sikerült neki. Az egri várban Gergelyt hadnagyként láthattuk harcolni. Dobó gyakran megdicsérte őt. Az ostrom alatt bátran küzdött, de arról nem tudott semmit, hogy a fiát elrabolták. Új találmányai elősegítették a győzelmet.

Nekem azért szimpatikus szereplő, mert szereti a családját, becsüli barátait, tiszteli feletteseit.

Hegedűs István, az áruló

- jellemzés -

Széles arcú, sovány hadnagy volt Hegedűs István.

Jól értett a kardforgatáshoz, de büszke is volt tudományára. A karsaiak hadnagya kemény ember volt, s ezt a vár kapitánya is tudta. Okos ember volt, hallgattak szavára a vár vezetői és a hozzá beosztott katonák is. A hosszú harc azonban elbizonytalanította. Gergellyel is összeszólalkozott, mert feltételezni merte, mi van, ha mégis igazak a török bekiabálásai. Odáig fajult a helyzet, hogy ölre mentek volna. Hegedűs István rátartin viselkedett, tacskónak nevezte Gergelyt. Egy másik alkalommal ostrompénzt kért Dobótól a katonáinak. Hát nem a hazáért harcolt? Egyedül gyáva volt cselekedni, a rábízott katonákat is lázította, hogy a török úgyis győzni fog, jobb lenne átadni a várat, amíg még élnek, és pénzt is kapnának érte. Amikor kiderült áruló tette, gyáván könyörögni kezdett, bocsánatért esdekelt. De Dobó nem kegyelmezhetett neki csak azért, mert tiszt volt. Így jár, aki esküszegő.

Dobó és Hegedűs összehasonlítása

- jellemzés -

Eger várát maroknyi magyar sereg védte a hatalmas török túlerővel szemben.

Dobó István a vár kapitánya volt. Életét is adta volna a vár védelmében,

a hazájáért. Hősiességét tettei bizonyítják. A védelmezőkkel együtt esküdött, hogy a vár feladásáról nem tárgyal soha. Mindig határozott döntéseket hozott, de az emberi életet is figyelembe próbálta venni.

Igazságosan cselekedett, ha néha nehéz szívvel is. Nem kímélte magát. Ott harcolt katonáival a legveszélyesebb helyzetekben. Jól képzett katona volt, értett a kapitányi teendőkhöz is.

Dobó úgy gondolta, itt csak a hazáját szerető, bátor emberek küzdenek, de csalódnia kellett. A karsaiak kapitánya, Hegedűs István remek kardforgató hírében állt. A katonái felnéztek határozott, erős vezetőjükre. Tisztelték ügyességét, bátorságát. Hegedűs István is szerette katonáit. A hosszú harc, az egyre reménytelenebb csaták megváltoztatták. A török ígérete megingatta, a félelem átvette felette az uralmat. Gyáván át akarta játszani a várat az ellenség kezére.

Az eskü azonban kötelez, így az árulóra a halál vár. Dobó hiába szerette katonáit, ilyen helyzetben a haza, a vár, a többiek érdeke előrébb való kellett legyen.

A két katona, a két magyar jellemében a különbség az, hogy Dobó erősebb, keményebb, becsületesebb volt Hegedűsnél.

Mindig a próbatétel mutatja meg, ki mire képes, ki milyen ember.

A magyar várvédők

- leírás -

Sukán bácsi számba vett mindent, ami és aki a vár védelmében csak lehetséges volt. Gergely meg felolvasta.

Az egri vár ereje 1552. szeptember 9-én: Kétszáz belső lovas, belső gyalogos ugyanannyi, egri és környékbeli puskás nyolcszázhetvenöt. Perényi Ferenc úrtól huszonöt, Serédy György úrtól ötven ember. Kassáról kétszáztíz fölkelő. A néma barátoktól négy drabant, az egri káptalantól kilenc. Jöttek drabantok Sáros, Gömör, Szepes és Ung szabad városokból. A jászai prépost negyven embert küldött. Gergely összegezte, száz ember híján kétezren vannak. Dobó kiegészítette, hogy itt van még tizenhárom borbély, nyolc mészáros, három lakatos, négy kovács, öt ács, kilenc molnár és harmincnégy paraszt az ágyúk mellé. És itt vannak még az asszonyok, akik főznek ránk.

Gergely folytatta: Bombaágyú egy, nagyágyú egy, Perényi Gábortól négy ágyú, Serédi Benedektől egy. A sekrestye aljában színig áll a kész puskapor, és van salétrom is.

Öreg réztarack, faltörő öt, vastarack öt, őfelségétől négy réz faltörő, golyóöntő huszonöt, prágai szakállas ágyú kettő, seregbontó szakállas ágyú öt. Csetneki réz és vas szakállas ágyú háromszáz, német kézipuska százkilencvennégy. Aztán jöttek a kopják, gerelyek, pajzsok, mindenféle golyó, csáklya, csákány, buzogány, kanóc, dárda és minden harci segítség, amit a várba érkezők hoztak magukkal.

Úgy számították, hogy erősek a falak, puskapor, élelem van bőven, akár esztendeig is kibírják. Dobó azt remélte, megérkezik időben a sereg a királytól, de addig ki kellett tartania.

Egerben az öt pattantyús kivételével mindenki magyar volt, itt mindenki a hazát védte, ha vér kellett, vérrel, ha élet kellett, élettel.

Mesélnek az ősi falak

- elbeszélés leírással -

Osztálykiránduláson voltunk Egerben. Amióta olvastam Gárdonyi Géza Egri csillagok című művét, másként néztem az egri romokra.

Amikor bementünk a kapun, én rögtön megláttam egy kis boltot, de mire újra körülnéztem, senkit sem találtam. Elindultam megkeresni a többieket, és egyszer csak a Dobó-bástyánál találtam magam. Felmentem a bástyára, és eltöprengtem, talán ez lehetett az a hely, ahol Dobó István gyönyörű páncélzatában kémlelte a törököket. Innen föntről láthatta a seregek mozgását. Lejöttem a bástyáról, és egy kicsi romos épületbe értem. Ott találtam az egri hősökről szóló táblát. Felbukkant egy ismerős név, Bornemissza Gergely. A bátor fiú, akivel az Egri csillagokban, még kisgyerekként ismerkedhettünk meg, és már felnőtt ifjúként hős várvédő, feltaláló volt. Kijöttem a házból, és már teljesen feladtam a reményt, hogy megtalálom a többieket, amikor észrevettem, amint az Ókapu felé tartanak. Hamarosan beértem őket, és újra belevetettem magam a nézelődésbe. Itt a falakon jól lehetett látni az ostrom nyomait, itt-ott még golyónyomokat is észleltem. Fölmentünk a várfalra, és elképzeltük, milyen félelmetes is lehetett, ahogy több ezer török tart a vár felé. De az egri nők sem riadtak meg, és minden erejükkel küzdöttek a várért. Amikor elmentünk, még visszapillantottam az Ókapu fölötti torony romjaira.

A török nagy pusztítást végzett, de a magyarok felülkerekedtek rajtuk. Ezután az egri vár még sokszor eszembe jutott, a sok hős emlékével együtt.


Forras: http://egricsillagokrol.mindenkilapja.hu/html/19030284/render