A felvilágosult abszolutizmus fogalma – mint a legtöbb korszakjelző történelmi kategória – filozófiai eredetű, az etikai idealizmus terméke

Voltaire, Holbach és Helvetius mellett mindenekelőtt Diderot hirdette, hogy az uralkodó kellő hatalom birtokában végrehajthatja a társadalom számára szükséges reformokat, legyőzheti a műveletlenséget, biztosíthatja népe jólétét és boldogságát. Egyúttal köteles alávetni magát a törvényeknek, s miniszterei sem élhetnek vissza a hatalommal. Az eszményített rendszer első kritikusa Rousseau volt; ő a két ellentmondó fogalom – a felvilágosodás és az egyeduralom – összekapcsolását illuzórikusnak tartotta.

A felvilágosult abszolutizmus csak a rendi struktúrától történő eltávolodás révén valósíthatta meg legfontosabb célkitűzését, a korszerű állam kiépítését. Ez az igény a közigazgatásban évszázados szervezeti és működési elvek feladását eredményezte. A születési előjogok dominanciája, a rendek, különösen a főrendek hivatalviselési monopóliuma lényegi ellentétbe került a korszerűsítő államszervezési törekvéssel. A hivatalnokok közé mind többen kerültek be a tanult polgári rétegből, a szakképzettség követelménye egyre inkább háttérbe szorította a származáson alapuló kiválasztási rendszert. Az egységes központi irányítás igénye kikezdte a középkori privilégiumokon nyugvó, területi különállásban is megnyilvánuló partikularizmust. A közigazgatásban csökkent a rendi szokásszerűség, a kiváltságokhoz kötődő hagyományok szerepe.

A felvilágosult abszolutizmust új uralkodóeszmény jellemezte. Az „isten kegyelméből” uralkodó király helyébe a hivatását tevékenységével igazoló államfő lépett. II. Frigyes a nép és közötte létrejött – egyébként felbonthatatlan – szerződésre hivatkozott. Az uralkodás személyi jellege erősödött meg: a – többségükben – művelt, önálló szellemiségű királyok alanyi érdekeltséget és felelősséget éreztek a köz ügyeiért, alattvalóik sorsáért. Az országok zömében ez a felfogás a legfontosabb államügyek személyes intézésének igényével párosult, ami általában jótékony hatással volt az egységes, centralizált közigazgatás kialakítására.

Az „alattvaló” fogalma az érintett országok történetében először kezdett állampolgári értelmet nyerni. Az állam és a területén élő lakosság közötti viszonyban lassan kialakult egy kölcsönösséget feltételező álláspont, amely a kormányzat gondoskodási kötelezettségét is magában foglalta. A rendi struktúrán kívüli társadalmi csoportok tagjai államilag számon tartott alanyok, emberbaráti, vallási-humanisztikus vagy célszerűségi-pénzügyi okokból a közigazgatás tényezői lettek. A végrehajtó apparátus tevékenységének személyi hatásköre jelentősen kitágult.

Különlegesen fontos volt a felvilágosult abszolutizmus felfogása a parasztokkal kapcsolatban. Egyes államok megakadályozták a paraszti telkek felvásárlását és kisajátítását. II. Frigyes a jogvédelmet az uradalmi jobbágyokra és a telepesekre is kiterjesztette, azonban katonai szempontokra tekintettel tiszteletben tartotta a nemesség alapvető érdekeit is. II. József – és részben már Mária Terézia – ezzel szemben fokozatosan felszámolta a nemesi adómentességet és a robotot. II. József jutott el legmesszebb: ő deklarálta első ízben a törvény előtti egyenlőséget, és szüntette meg a jobbágyságot. Dánia (Norvégiával és Schleswig-Holsteinnel) és Svédország a 18. század végére eljutottak a jobbágyfelszabadításig. Egyedül Oroszországban rosszabbodott a jobbágyok helyzete.

A felvilágosult abszolutizmus nem csupán az államrezon igényeiből és a felvilágosodás gondolataiból indult ki. Kialakulásában nagy szerepet játszottak egyes vallási irányzatok (janzenizmus, piétizmus). Az új szellemi irányzatot befogadó államok intézkedéseiben megjelentek a szekularizáció jelei. Az uralkodók személyes beállítottságától függően a vallás pozitív szabályai eltérő mértékben hatottak az államvezetés elvi irányítására, végrehajtási tevékenységére. A vallásirányítás részben állami feladat lett, kísérlet történt a tolerancia szervezeti, jogszabályi garanciáinak kialakítására. A Habsburg Birodalomban II. József uralkodása alatt megnövekedett az állami kontroll az egyház felett, az állam részt kért az egyháziak képzéséből, saját szerveivel ellenőriztette a vallási kötelezettségek teljesítését. Spanyolországban (III. Károly), Portugáliában (Pombal), Nápolyban (Tanucci), Pármában (Dutillot), Toscanában (Lipót nagyherceg) is fontos reformokat hoztak a jezsuiták és más rendek ellen, s az uralkodók befolyást nyertek az országon belüli vallásirányításba a pápai udvarral szemben. A felülről jött reformok indítéka nem a vallásellenesség volt: az egyházi életbe való drasztikus beavatkozást alapvetően az udvar gazdasági érdekei motiválták.

A felvilágosult abszolutizmus a polgári jellegű reformokat bevezető bürokratikus kormányzati rendszer a XVIII. században.

Több abszolút uralkodó (Poroszországban II. Frigyes, a Habsburg Birodalomban Mária Terézia és II. József, Oroszországban II. (Nagy) Katalin) – a hatalmi rendszer megváltoztatása nélkül – modernizálni kívánta birodalmát. Merkantilista vámpolitikával, adókedvezményekkel, az oktatás fejlesztésével kívánták fellendíteni államuk gazdaságát, hogy a hatalmi versenyben ne maradjanak alul. A felvilágosult abszolutizmus elsősorban a félperiféria országaira volt jellemző. A felvilágosult abszolutizmus sokat merített a felvilágosodásból: vallási türelem, a reformok erejébe vetett hit. A felvilágosult abszolutizmust a hagyományokat figyelmen kívül hagyó reformok jellemezték, de szinte minden országban jelentős mértékben hozzájárult a gazdasági és társadalmi fellendüléshez (az abszolutizmus és a felvilágosodás összevonásával született elnevezés a fiziokratáktól származik).