A francia forradalom Európa történetének meghatározó eseménysorozata volt a 18. század végén. Noha sok tekintetben korábban elkezdődött, a kezdődátumnak általánosan 1789. július 14-ét tekintjük, amikor a feldühödött párizsiak elfoglalták a Bastille börtönét. A marxista történelemírás az eseményt „nagy” jelzővel szokta illetni. A forradalom során az országot a pénzügyi csőd közelébe vezető abszolutista rendszert megbuktatták, ám a társadalmi és gazdasági válságot nem sikerült felszámolni. Sem a kialakult alkotmányos monarchia, sem az azt követő köztársasági államrend, sem az azt követő jakobinus terror nem bizonyulhatott tartósnak[2], és az események néhány átmeneti év után végül Bonaparte Napóleon, a tehetséges tábornok diktatúrájába torkolltak (1799). François Furet francia történész szerint „egy nemesi-polgári-felvilágosult-szabadkőműves-filozófus elit készítette elő a forradalmat. Valójában decentralizációt és liberális reformokat akartak, népi nyomásra lett belőle forradalom”.[3]

A francia forradalom elméleti alapjának a felvilágosodás eszméit tekintette. Hármas jelszava: „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” (Liberté, Égalité, Fraternité) máig ott olvasható számos középületen. "A szabadság lényege, hogy azt tehetjük, ami nem árt mások jogainak." Ezen elvek a gyakorlatban azonban már a forradalom ideje alatt sem valósultak meg – a hatalom megszerzésének, illetve megtartásának igénye vezetett például a jakobinus terrorhoz.

A forradalom hatása mégis óriási volt: a 19. század nagy részét az ekkorra visszavezethető eszmék, a nacionalizmus, a liberalizmus, valamint az alkotmányosság iránti törekvés határozta meg Európa jelentős részén. Ennek jegyében a forradalmak is gyakoriak voltak. A történészek ezt a hatást figyelembe véve általában az úgy nevezett „hosszú 19. századhoz” sorolják a valójában még a 18. században lejátszódott eseménysort.