Móricz - mint tudjuk - paraszti témájú novellákkal kezdte pályafutását. Ő volt az első, aki reálisan, ködösítés nélkül, a dolgok megszépítése nélkül ábrázolta a paraszti világot a maga valóságában. Novellái jellegzetesek: szakít az addigi Gárdonyi-Jókai-féle idillikus parasztábrázolással. A korabeli Dankó- nóták és Szabolcska Mihály írásai Móriczcal ellentétben hamisan mutatták meg a paraszti életformát, egyszerűnek, naivnak, éppen ezért boldognak festették le őket a népművészek is.
Móricz parasztnovellái szinte mindig drámaiak, konfliktushelyzetet mutatnak be, a novellahősök általában sorsfordító helyzetben vannak. Nagy szerepük van a párbeszédeknek is és a naturalista képek is gyakran váltakoznak. A lélektan, a pszichológia áll a középpontban, a novella befejezése majd minden esetben csattanóval zárul. A társadalom problémáival, mint realista foglalkozik, ezt azonban a lélekábrázolás útján teszi (szimbolizmus jellemzője). 1909-ben keletkezett, az úri Magyarország paraszti tömegeiben feszülő indulatokat tárta fel egy tragikus epizód kapcsán. A társadalmat bírálja, amiért a benne élő embereket ösztönlényekké teszi, elállatiasodnak, nem tudják értelmezni saját problémájukat.
A mű hőse Kis János, akinek neve is jelentéktelen: egyszerű, beszűkült, unalmas ember. Egyszerű parasztember, aki becsülettel megdolgozott szerény keresetéért, azonban a nőttön-nőtt benne az indulat. Társai is - a béresnép - értéktelenek, örömüket lelik a munkában, amit az író leértékel. Hangyaszerűen izegnek, mozognak, ez is kicsinységüket és állatiasságukat mutatja.
Fia - aki az ételt hozza utána - ijesztően hasonlít rá, ez a kitörési lehetőség teljes szertefoszlatása. Életében a legnagyobb érték az evés, feleségét is csak ezért veri. Megtudjuk, hogy csak azért házasodott meg, mert eljött az ideje. Kis János külseje is állatias: feje vörös, mint a főtt rák, arc leírása is egy majoméhoz hasonlít. Feladatot talál magának: a Sarudy-lány esküvőjekor elérkezettnek látta az időt a bosszúra: elhatározta, hogy kieszi vagyonából a birtokost (ez szintén beszűkültségre utal). Ez a mű során még többször megjelenik:
1. álmok, melyek során elképzelte, hogy jóllakik (itt még nagyon jól érzi magát, éppen azért bánja mikor felébred)
2. rokonuk lakodalma, amely felidéz benne gyermekkori emlékeket (emiatt dühös lesz, mert akkor csak egy csirkelábat kapott)
3. saját lakodalma
4. kárpótolja magát az addigi rossz étkekért
5. az üres fazék, amibe a mezőn belerúg, ezzel szimbolizálva a szegénység elrúgását
A szegénység és a gazdagság között szerinte az evészet a különbség. A szegénységért való
bosszúállás mögött megjelenik egy másik cél is, de ez nem tudatosul benne: az emberek felfigyeljenek rá.
A mű végén azonban senki nem figyel fel rá, ez az igazi vereség. A történet második része groteszk, ahol Kis János egyszerre félelmetes és szegény. A bukás fiziológiai alapja összeszűkült gyomra, ami máshoz van szokva (rosszul lesz), lélektani alapja: nem tud megenni annyit, mint amit gondolt, azonban fél a kudarctól.
Judith és Eszter
Szinte közmegegyezés a szakirodalomban, hogy ez az elbeszélés Móricz egyik legtökéletesebb műve, amelyhez képest a Hét krajcár is szinte előkészület csak.
Összefűzi őket az is, hogy ugyanabban a kötetben láttak napvilágot, és ebben a két elbeszélésében szólal meg a történetmondó egyes szám első személyben, és idéz fel olyan, a gyermekkorba visszavezető emlékeket, amelyek főszereplője az anya és fia, valamint a család szegénysége. Az édesanya iránti mérhetetlen szeretet természetes emberi érzés. A szegénység az emberiség létezése óta kiiktathatatlannak bizonyuló állapot. Mégis: a szegénységet nem szokás emlegetni, inkább csak tudomásul venni, hallgatólagosan. Különösen így volt ez az előző századforduló „boldog” békeidejében. S főként azok takargatták szegénységüket, akik „tönkrement urak” voltak, noha nem is nagyon volt miből tönkremenniük.
Móricz szereti in medias res kezdeni elbeszéléseit. Ez a két, gyermekkort idéző történet nem ilyen. Mindegyik általános léttapasztalatok kimondásával, nem egy-egy eseménynek, hanem egy léthelyzetnek: a szegénységnek a bemutatásával kezdődik, méghozzá közmondásszerűen érvényesnek tudott kijelentésekkel. „Jól rendelték az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni” – indul a Hét krajcár. Ez az elbeszélés pedig egy fokozó jellegű mondathármassal: „Szegények voltunk. Koldusnál is szegényebbek. Mert van-e nagyobb nyomor, mint a tönkrement uraké.”
Az első, bevezető és helyzetelemző szerkezeti egység tehát egy lecsúszott kis Csaladnak. ki a bevezetésből, a tejszerzés nyomasztó gondjából. Ez a folytonos történet minden idő- és térbeli körülhatároltsága ellenére is három kisebb szerkezeti egységre tagolható, s ezek képzeletbeli címei lehetnének: este, éjszaka, reggel.
A „nagy esemény” alapvető oka a tejhiány, indítóoka a kisfiú merész ötlete, hogy elmegy Eszter nénihez, és tőle próbál tejet vásárolni. Akaratlanul is tanúja lesz egy tőlük függetlenül zajló másik cselekmény egyik elemének: a kocsisuk szerelmeskedne Eszterrel. Ha nem a legrosszabbkor érkezne, talán kaphatna is tejet, így azonban elzavarják. E durvaságot magyarázza rajtakapás miatti félelem és bosszúság, ugyanakkor torz fénybe állítja az, hogy karácsony előtt járunk mindössze két nappal, s a békesség és a szeretet ünnepe előtt még pénzért sem kap a fiú tejet – sem az egész faluban, sem a legközelebbi rokonoknál.
Az éjszaka bezörget a rajtakapott, félig agyonvert, majd a házból kizárt Eszter a szegény rokonhoz, hiszen bárhová máshová menne, szájára venné őt a falu. S úgy véli, a gyerek úgyis elmesélt mindent. Bármennyire „hideg asszony lett” is, azért ember maradt. És mivel az egész esti fejést nagyúri gesztusnak ítéli, meg talán azért is, mert a faluban rebesgetik, hogy ládáiban „drágaságokat marokszámra” tart, ami persze nem igaz, néhány megmaradt ékszere közül „a legszebb pár függőjét” küldi el emlékül. De mégis „hideg” asszony, és éles, mint a kés. Nem békél meg Eszterrel, az ő gőgje nem engedi a tej emberi felhasználását, ezért kezdi a moslékba önteni, kisfia rettenetére. Annyira azonban nem hideg, hogy meglátva a rémült arcot, ne adna mégis tejet a gyereknek.
Amit drámaként élt át Móricz, azt nem oldotta lírává, de megőrizte a líraiság motívumát is az anya- fiú kapcsolat rajzában, az anya kacagásában és könnyezésében. Míg a Hét krajcárban a kacagás elfedi a tragikumot, hogy aztán a befejezésben a vérző köhögés ismét életre keltse azt, a Judith és Eszterben a komor hang az uralkodó, s ezt csak erősíti a gyermek- és karácsony-motívum, de oldja az anyai könnycsepp kíséretében átnyújtott csészényi tej, a mindent legyőző szeretet szimbóluma.