A költő kétszer hal meg; és amikor nem tudja többé a képek logikáján elmondani üzenetét, akkor inkább. Mert tudja, hogy halott. Vörösmarty költőlénye Világos után látszólag elpusztul, így tudta ő is magáról: fizikai lénye hat év múlva utána halt lelkének. Aki ezekben az években látta, elszörnyedt a zavaros szemű embertől, kifejezéstelen arca, elpüffedt teste, gyűrött ruhája nem vallott többé Költőre. És nemcsak mások látták ilyennek. Ő maga is halott költőnek írta le magát:
A költői realizmus ebben az önarcképben már minden lehetőségét felvillantja: a külső kép („Vén gunyád leszakadt”) a fizikum belső helyzetének leírásával („Véred megsürűdött, / Agyvelőd kiapadt”) fonódik össze úgy, hogy közben valóságos lélekrajzzá áll össze. Nincs egyetlen olyan szó sem, ami ne volna teljesen egyértelmű módon kétértelmű. Minden sor – minden gondolat – a következő sorral – gondolattal – úgy találkozik, mint külső a belsővel, s ebből a kettősségből születik meg a világ és a szubjektum metszéspontjában a költő reális arcképe. „Fogytán van a napod”, tehát „Fogytán van szerencséd”: kívül kifogysz, belül kikopsz. „Ha volna is minek?” hiszen: „Nincs, ahová tennéd.” Ismét külső elem (Ha volna is...), de most már feltételesen, hogy a következő gondolatban már tényként zárja le azt a világot, amelyből kiszakadt, amely eltemette költőlényét.

De belső világa is kipusztult, és lelkének leírása ismét a külső-belső pólusain keresztül történik: „Véred megsürűdött” – ez külső ehhez képest: „Agyvelőd kiapadt”, és végül a legbelsőre vonatkozó következtetés: „Fáradt vállaidról / Vérgúnyád leszakadt.” A vers belső logikájában ez a látszólag külső megjelenést festő kép a legbelsőbb valóságot idézi úgy, hogy közben a nyomorúsággá lett világ és a költő képét egyesíti. A végpontokat egymásba játszva a költő megvalósítja a teljes realitást, amelyben egyesül külső és belső, ember és világ.

A költeménynek ez a belső lejtése teszi, hogy a központozás némi megváltoztatásával visszafelé olvasva sem veszít értelméből és a „Fogytán van a napod” éppen olyan konklúzió, int a „Vén gúnyád leszakadt.” A vers belső gravitációja így mindenképpen a mélységek felé vonz, az egyik gondolat a másikat mind mélyebb rétegek felé taszítja, miközben önmaga is befelé hull – megállíthatatlanul. A helyzet, amit így érzékeltet, nem statikus, hanem mozgó állapot: minden a végső statikum, a pusztulás felé rohan.

„Ha volna is, minek?” – kérdezi a költő, s ebben a kérdésben a tragikus alaphelyzet verődik vissza: ha a tett lehetetlen, az élet elveszti értelmét; ha a költői tett lehetetlen, a költő élet elveszti értelmét. Az, aminek nincs értelme, az ami logikaellenes, az, ami elveszti alapszerepét, azt, hogy a világban aktivitásként részt vegyen – az halott. A költői tett halála – a költő halála. Vörösmarty, a költői valóságérzék birtokában, kimondja a teljes illúziómentesség ítéletét az élet értelme a küzdelem, tett nélkül nincs élet, csak halál van. Már nem akar álmodozni, reményekkel játszani, csak élni, vagyis ugyanaz: tenni.