Shakespeare egyik leghíresebb szonettje a 75. Szonett; a vers sorai egymásnak ellentmondó érzéseket gyűjtenek egy érzéki, szerelmes csokorba: a szöveg az evés képével indul, az étel és az élet hozza magával az ázó föld képzetét. Hirtelen átváltunk egy másik képre, amely felidézi az 52. Szonett képét, s a kincsét nézegetni járó gazdag ember hasonlatát fejti ki. A szép ifjú látása nem testi evés, hanem lelki felüdülés, szem általi töltekezés. Az evés mégis a bűn lesz, mert mértéktelen.
A szonettben vallási elemek és képek villannak fel: ezek felidézik a halálos bűnöket, a mohóságot, a kapzsiságot, irigységet, kérkedést. De az első sorok a mindent elsöprő vágyat is ünneplik: ez azonban szintén bűn. „Tavaszi zápor fűszere a földnek“ – allegória, mellyel közelebb hozza a vágy izzó, lángoló mivoltját; a szeretett személy nélkül legalább olyannyira lehetetlen élni, mint amilyen elképzelhetetlen, hogy tavaszi zápor nélkül teremjen a föld vagy egyáltalán megmaradjon az élet.
Az ellentmondások immár egyértelműek: büszkeség – és félelem; fény – és boldogság, majd az idő, mely minden szonettben valahogy jelen van és melynek „vasfoga“ van, s amely ellop, eltemet.
A szonettek formáját illetően a szerkezet „4+4+4+2“ sortagolásos. Shakespeare nem tagolta versszakokra a szonettjeit, viszont az utolsó 2 sort mindig beljebb írta. Az utolsó két sor (couplet) általában a szonettben leírtakhoz kapcsolódó, frappáns, szentenciózus jellegű összefoglalás, nemegyszer önmagában is értelmezhető csattanó. Rímképlete: abab cdcd efef gg