Azok az iparosok, akik ugyanazon mesterséget űzték, érdekeik védelmére céhekbe tömörültek. Mivel a piac szűk volt, ezért úgy védekeztek a túltermelés, az egymás közötti verseny és az idegen áruk ellen, hogy szigorúan szabályozták a termelés és az értékesítés egész folyamatát. A szerveződés alkalmas volt arra, hogy a céh egy-egy árucikk gyártását monopolizálni tudja. Ennek volt egyik jele, hogy minden eszközzel üldözték a kontárokat, azokat az iparosokat, akik nem tudtak bekerülni a céhbe, vagy máshonnan költöztek a városba. A céh biztonságot nyújtott tagjainak, mert a verseny kizárásával áruinak biztos piacot garantált.

A céhek elsősorban iparosok vagy kereskedők érdekvédelmi társulásai, amelyek az európai városokban a középkorban jöttek létre és a 19. századig éltek. Szervezetük hierarchikus volt. Tagjaik között megkülönböztették a mestereket, a legényeket és az inasokat; a céh élén állott a céhmester, a céh elöljáróságában rajta kívül még néhány mester és egy vagy két öreglegény ült.
A céhes élet az inas szegődtetésével kezdődött. Az apródesztendők leszolgálása után az inast fölszabadították, és legény lett belőle — ennek ünnepe volt a legényavatás. A legények több évet más műhelyekben töltöttek — ez volt a legényvándorlás, az ilyen legény a vándorlegény. A vándorlás végeztén, amikor elhatározta, hogy letelepszik, ott mesterré kellett válnia.
Szigorúak voltak a kiképzés, az inaskodás, legénykedés, vándorlás, próbaidő szabályai. A mesterré válás feltétele egy mestermunka elkészítése volt. A céhek védték saját üzleti érdekeiket és iparkodtak foglalkozásuk tökéletesítésére, a legényeknek ezért általában előírták, hogy vándorlegényként külországokban is gyakorlatot szerezzenek. Alkalmanként meghatározták, hogy egy-egy céh tagjai mely vidékek számára dolgozhatnak és megszabták az egyes készítmények árát és minőségét. Ehhez szabályozták a gyártási eljárásokat, garantálták a szakszerű munkát, fejlesztették a kézműipari technikákat, és mindezek eredményeként gyakran művészi színvonalú tárgyakat állítottak elő.