szia

A Zavadkán töltött 8 nap alatt Rákóczi katonáinak létszáma szinte napról-napra nőtt, így július 7-én már kb. 2000 gyalogossal és 400 lovassal indult el a Tiszántúl felé. Seregének legnagyobb részét kiképzetlen és tapasztalatlan, kaszával, botokkal felszerelt szökött jobbágyok alkották, de ekkor már voltak itt a császári hadseregből megszökött lovasok (Ocskay László és Borbély Balázs vezetésével), szökött végvári katonák és XIV. Lajos francia király támogatásával fogadott lengyel és román zsoldosok is.

A császári hadseregnek Magyarországon ekkor a spanyol örökösödési háború eseményei miatt csak kis létszámú egységei tartózkodtak. Ezek 3 lovas és 3 gyalogos ezred bizonyos részeit jelentették, összesen kb. 4000 gyalogost és 1200 lovast. Vezetőjük Felső-Magyarország katonai főparancsnoka, a Kassán tartózkodó Octavio Nigrelli táborszernagy volt. Ezen kívül még 37 századnyi katona volt elhelyezve a különböző várakban[1] (a környéken pl. Munkács, Huszt, Szatmár, Kálló), akik harci kedve a gyakran akadozó zsoldfizetés és utánpótlás miatt nem volt túlságosan magas. A közeli Erdélyben viszont jelentős császári reguláris katonaság tartózkodott: 5546 gyalogos és 2984 lovas. A kezdeti időszakban a magyar nemesség egyértelműen Rákóczi ellen foglalt állást, így a megyei nemesi felkelők alacsony harcértékű csapatai is a császári egységeket támogatták. Számíthattak még a Magyarország déli részére letelepített, a török elől idemenekült szerbekre is (akik közül néhány tízezren a Maros mentén illetve Bihar vármegyében) éltek. Ők a császártól kapott kiváltságaik miatt megmaradtak az uralkodó hűségén.