Földtörténete
Belső- és Kelet-Ázsia legnagyobb része geológiailag nagyon idős képződményekből áll (a legidősebbeket mintegy 3,6 milliárd évesnek határozták meg). A prekambriumi kőzetek (gneiszek, kristályospalák) fő tömege a mélyben található, ahol több nagy ősmasszívumdarabot azonosítottak. Ezeket gyakran több ezer méteres üledéktakaró fedi be. Ezek a mikrokontinentális lemezek kialakulásuk szerint eltérőek: a legnagyobb – főként Észak- és Északkelet-Kína, valamint a Koreai-félsziget aljzatát alkotó – ún. Kínai-koreai-masszívum, valamint Belső- és Külső-Mongólia aljzata zömmel 2,0-0,8 milliárd éves (de vannak 3 milliárd évesnél idősebb részeik is), míg a Dél-Kína északabbi részének, valamint Belső-Ázsia fennsíkjainak és medencéinek mélyében fekvő ősföldek (a Jangce-, valamint a Tarim-, Cajdam-, és Dzsungáriai-masszívum) „csak” mintegy 0,7 milliárd évesek.[2]

Jelentősen különböznek az ősi kőzetekre települt fiatalabb rétegsorok is, melyek közös vonása viszont a későbbi szerkezeti mozgások hatására bekövetkezett mozaikszerű összetöredezettség. A mélységi lemezdarabok egymással, valamint az északabbi Angara-pajzzsal való ütközései az archaikum végi és proterozoikumi bajkáli, kaledóniai, majd variszkuszi hegységképződés időszakában hatalmas hegyláncok, a mai láncos röghegységek elődeinek létrejöttét eredményezték.[2]

A nagy kiemelkedéseket jelentős mértékű magmás tevékenység és kőzetátalakulás kísérte, a magasra kiemelt hegységekről pedig nagy tömegű üledék erodálódott és halmozódott fel a hullámos felszínű masszívumokon. Ennek eredményeképpen forrt össze a mai Belső- és Kelet-Ázsia az eurázsiai őskontinenssel. Az archaikum végén ez a szárazulat a közben egységesült Pangea északkeleti részét alkotta, keletről és délről a Panthalassza öblözete, a Tethys-tenger határolta, melynek sekély és mély tengeri övezeteiben nagy tömegű tengeri üledék halmozódott fel; ez alkotja ma például jünnan-kujcsoui-fennsík devon-triász mészkőtakaróját.[3]

A Tethystől délre a Gondwana szárazulata terült el, melynek már a triászban megkezdődött a Pangeától való elszakadása, miközben fokozatosan maga is részekre tagolódott. A Gondwanáról elsőként leszakadt kis mikrokontinensek egyike a mai Tibet volt, ezt növényi és állati kövületek, főként a mai zárvatermők ősének tekinthető, jellegzetesen gondwanai Glossopterisek bizonyítják. Tibet még a triász végén összekapcsolódott Ázsiával, miközben a köztük levő óceáni típusú lemezrész a Jangce-masszívum alá bukott, az ott húzódó ofiolitövezet tanúsága szerint éppen a mai Jangce felső szakasza mentén. Az eocén végére India kontinentális tömbje is elérte Eurázsiát, és ezzel megkezdődött a Himalája kialakulása. Az ütközés és az alábukás nyomán 65-70 km-es, az átlagosnál kétszer vastagabb szárazföldi kérgű lemezrész keletkezett, aminek következtében Tibet és az őt környező masszívumok, valamint az egykori kaledón-variszkuszi hegységek tönkfelszínei izosztatikusan nagy magasságba kiemelkedtek. Mivel ez a közel egyenletes csúcsmagasságot eredményező kiemelkedés nagyjából a régi csapásirányok mentén történt, az újra kiemelt vonulatok - melyek szerkezetileg röghegységek - kinézetükben a fiatal gyűrthegységekre hasonlítanak, ezért őket gyűrt vagy láncos röghegységeknek nevezzük. Ugyanakkor az Eurázsiai-lemez és az Ausztrál-indiai-lemez közeledése és ütközése Tibet kelet felé mozgását eredményezte, ami viszont áttételesen hozzájárult Dél-Kína feldarabolódásához és megemelkedéséhez is. A vulkánosság alacsony szintje e térségben részben ugyancsak a kéreg vastagságával magyarázható.[3]

A harmadidőszak legvégén és a negyedidőszakban a Himalája kiemelkedése rendkívül intenzív volt. A hegyvonulat északi oldalán 5900 m magasságban (ahol ma -9 °C a középhőmérséklet) a pliocén kavicstakaróból himalájai cédrus (Cedrus deodara) és egy tölgyfaj (Quercus semicarpifolia) maradványai kerültek elő; ezek a fajok ma a déli oldalon 2500 m magasságban, 10 °C középhőmérséklet mellett élnek. Az emelkedés a felső pliocén óta tehát legalább 3400 m-es volt, és ennek nagyobb része is a késő pleisztocénra esett. A kiemelkedés ma is tart, mértéke körülbelül 13-14 cm 100 évenként. A magas hegységek képződése az éghajlati rendszert is jelentésen átalakította: Tibetet elzárta a meleg, nedves légtömegek elől. A légkörzés mai uralkodó rendszere, beleértve a monszun ilyen jelentős szerepét is, csak az Eurázsiai-hegységrendszer és Belső-Ázsia intenzív fiatal megemelkedését követően alakult ki.[4]

Nagy területeken intenzív magashegységi eljegesedés alakult ki. Ennek következtében az alacsonyabb térszíneken rendkívüli méretű periglaciális kőzetaprózódás zajlott le, a hegységek saját törmelékükbe temetkeztek, a medencékben pedig helyenként 400-500 méter vastag törmeléktakaró halmozódott fel. A lehűlések csúcspontjain a hatalmas gleccserek nagy folyókat tápláltak, melyek mélyen behatoltak a mai sivatagokba, nagy belső deltáik maradványai ma is kimutathatóak. A finomabb törmelékekből épülnek fel Belső-Ázsia mai azonális homoksivatagjai, míg a legfinomabb, legmesszebbre eljutó porfrakció leülepedése óriási löszvidékeket hozott létre keletebbre.[4]

A mai Délkelet-Kína területén is felerősödtek a mezozoikumban a szerkezeti mozgások. Az Eurázsiai-lemez szárazföldi kérgű lemezrésze alá bukó, óceáni kérgű Csendes-óceáni-lemez szubdukciójának kezdetén az úgynevezett indoszíniai hegységképződés hatására a terület szárazulattá vált, majd a jura végén és a krétában az úgynevezett jensani hegységképződés(wd) során létrejöttek a szárazföld peremén húzódó pacifikus láncok ősei, magmabenyomulások és heves tűzhányó-tevékenység kíséretében.[4]

Kelet-Ázsia többi részén is erősen tagolt domborzat alakult ki. Helyenként felboltozódott az ősi alapzat, mint a Koreai-félszigeten és a Santung-félszigeten. A belső-ázsiai láncos röghegységek folytatásában is kisebb vonulatok emelkedtek ki, a közöttük fekvő területeken pedig süllyedések zajlottak le. A kiemelkedések messze elmaradtak a belső-ázsiaitól, ezért keleten az eljegesedés szerepe és felszínformáló hatása is jóval csekélyebb volt. Helyenként heves tűzhányó-tevékenység alakult ki, mint a Csangpaj-hegységben, ahol nagy kiterjedésű lávatakarók figyelhetők meg.[5]

Dél-Kínában a magasra kiemelkedett mészkőtakarón intenzív karsztosodás indult meg. A süllyedékekben a korábbi tengeröblöket a folyók által ideszállított sok hordalék hamarosan feltöltötte és létrejöttek a nagy alföldek. A szárazföld és a szigetek mai partvonala végül a jégkorszakok tengerszintváltozásait követően alakult ki.[5]