WALT WHITMAN:
Ének magamról

Hiszem, hogy a csillagok müvénél egyetlen fűszál sem kevesebb,
S csakugy tökéletes a hangya, meg a homokszem, s az ökörszem tojása nem kevésbé,
S a varangyban a magasság remekmüvének dicsérete szól,
S a mennyek termeit vadszederinda diszíti fel,
S legkisebb ízem, ujjam porca gépeket gunyol,
S a kérőző tehén lehorgasztott fejével túltesz minden szobrokon,
S a kis egér is akkora csoda, meg kéne hogy rendítsen millió pogányt.
Tudom, a kőzetet, szenet, szálas mohát, gyümölcsöt, gabonát, sőt, édes gyökért is, - mindezt magamban hordozom,
S hogy négylábúak és madarak diszítenek tetőtől talpig,
S hogy jó okom van távolodni mindattól, amit már magam mögött hagytam el,
De visszahívok bármit is, ha megkivánom.

Hiába van a sietség, vagy a szégyen,
Hiába küldik az őskori sziklák vén hevüket ellenem,
S önnön porló csontjai mögött hiába búvik meg a masztodon,
Hiába vannak mérföldnyi távol tárgyak, és öltenek magukra annyi alakot,
Hiába, hogy az óceán mély barlangokban űl meg, hol is alant tanyáznak szörnyei,
Hiába, hogy a levegőég lett vigasságos tanyája már az ölyvnek,
Hiába, hogy a kigyó fákon s folyondáron kúszik át,
Hiába, hogy a jávorszarvas járja át az erdő mélyének csapásait,
Hiába, hogy az acélcsőrű pingvin törtet messzi észak-tájra Labrador felé,
Fürgén megyek utána, fölkapaszkodom fészkéig, fel egész a sziklahasadék felé.

Füst Milán fordítása