A magyar nemzet két legkiemelkedőbb művét, a Himnuszt és a Szózatot Kölcsey Ferenc és Vörösmarty Mihály alkotta. A két költemény megírása között 13 év különbség van. Ez az idő nagy változást jelentett Magyarország társadalmi és politikai életében. Mindkét költemény a magyar nemzet imádsága lett.

1923-ban Kölcsey megírta a Himnuszt, amiben Istenhez imádkozik, Istent kéri a magyarok megsegítésére, míg Vörösmarty 1836-ban megírta a Szózatot, amiben már a nemzet segítségét kéri, a magyar néphez szól. A hazaszeretet szépségét, az alkotás nagyszerűségét és az emberiséghez tartozásunkat hirdeti mindkét mű. A régi dicsőségre hivatkozó műveik előkészítik és erősítik a bizakodó korszak hazafias szellemét. A hősi múltból merítenek példát.

A Himnusz és a Szózat a romantika jegyében íródott, a reformkor küszöbén illetve a reformkorban. Kölcsey művének műfaja himnusz, Vörösmarty művének műfaja pedig óda.

A két vers témája a hazaszeretet, de a Himnusz Istenhez szól, Isten áldását kéri a sokat szenvedett magyarokra. A Szózat a magyaroknak íródott, a költő a világ népeihez és a magyar nemzethez szól.

Szerkezetük keretes, mert az utolsó versszak kis változtatással megismétli az elsőt. A két költemény a hősi múlt felé fordul. A Himnuszban a,,Hajh” fordulatszó után a történelmi megrázkódtatások és a nemzeti önbírálat következik. A Szózatban a világ nemzeteihez szól a költő, figyelmezteti őket a magyarság nyomorúságáról, ecseteli a magyar hősök bukását.

A Himnuszban és a Szózatban az örömöt és a gyászt a költői képek idézik fel, mint a Szózatban. A Himnuszban megjelenik a sajátos szórend, az ellentmondás, az ellentétek, a fokozás és a költői túlzás. A két költemény változatos, szemléletes költői képeket használ, amivel nagyobb hatást tud gyakorolni az olvasóra.

A Himnuszt Erkel Ferenc, a Szózatot Egressy Béni zenésítette meg.

Mindkét költő működése híven kifejezi a reformkori küzdelmeket. Vörösmarty romantikája viszi diadalra irodalmunkban az egyéniséget, a nagy szenvedélyeket. A két költő művészete messze túlnő saját korukon: a haza és az egész emberiség közös szolgálatával adnak példát a késői utókornak.