Velence

A Nagytanács 1172-ben jött létre a népgyűlés helyettesítésére. Megalakulásának két oka van: a
népgyűlést a lakosság száma miatt nem lehetett sűrűn összehívni, illetve az arisztokrácia az államfő
hatalmát korlátozni akarta. Képviselve voltak benne a nemesek és a polgárok, valamint az egyszerű
emberek is, így kezdeti létszáma 480 fő lehetett. 1309-től a határozatképességhez legalább 200 fő
kellett. A Szent Márk-bazilikában üléseztek, a dózse elnökölt. Bár a Nagytanács választotta a
hivatalnokok nagy részét és az ügyek intézésében a végső szó az övék volt, tagjainak választása elég
egyszerű és könnyen változtatható volt és felettébb véletlenszerű a XIII. század végéig. A legtöbbjük
azért volt a tanácsban, mert valami tisztséget viselt korábban, bíró vagy a Quarantia tagja, vagy a
Szenátus tagja volt. Minden évben rotáció vagy sorsolás segítségével 4 jelölőt választottak, akik 100
tagot neveztek ki, akik más tisztség mellett ezt a feladatot is be tudták tölteni. A taglisták alapján
kiderült, hogy egyes családok és városrészek mindig képviselve voltak. A tagok nagy része nemes
volt, de volt néhány közember is. Az is felvetendő kérdés, hogy a nemesek közül mennyi volt
velencei, főleg ha családja keleten élt egy ideig vagy dalmáciai gróf volt? Két veszély változást
sürgetett: először is a jelölő tanács egyik tagja nevezhetett valakit, akit személyesen tisztelt, vagy
ismert, de nem volt hagyományosan a Nagytanács tagja, bevándorló, hirtelen meggazdagodott ember,
aki még nem viselt hivatalt. Másodszor pedig fontos volt, hogy a növekvő lakosság ellenére a
hagyományosan jelen lévő tagok is bekerüljenek. 1286-ban és 1296-ban módosító javaslatot adtak be,
de leszavazták. Ezek értelmében minden jelöltnek bizalmat kellett volna szavazni a dózsénak és
tanácsának, vagy valami más szervezetnek. Előírta volna, hogy csak az lehet jelölt, akinek a családja
férfitagja valaha tagja lett volna a velencei kormány valamilyen egységének. A későbbi dózse,
Giovanni Dandolo ellenezte, így nem lett belőle semmi. Ő és akik a módosítás ellen szavaztak mind
ősi arisztokrata családból származtak.
A probléma a jóváhagyással volt. Ez csökkentette volna a sorsolt elektorok fontosságát és ha egy
frakció valamelyik jóváhagyó testületet irányítja, akkor kiteheti a többi frakció tagjait a
Nagytanácsból, így a velencei közéletből. Az ellenkezés nem vonatkozott az 1297-es javaslatra. Ez
ugyanis két dologra adott megoldást: nem kívánatos elemek kizárása, aki eddig is bent volt az maradt
is. A létszámkorlátot feloldotta, így aki eddig, vagy az elmúlt négy évben tag volt az ezután is maradt,
ha a Quarantia-tól legalább 12 szavazatot kapott. Így a régi tagok támogatták. Emellett, ha a dózse és
tanácsa javasolta, akkor egy 3 tagú testület választhatott be új tagot. Az ideiglenes tanácsok is
megvizsgálták őket, nekik is 12 szavazat kellett. Sok régi tag örökletes lett, illetve a tengeren túliak és
az 1291-ben Akkonból menekültek is bekerültek. Így taglétszáma kb. 1100 fő lett. Mindezt egy
fiatalember vitte véghez, Pietro Gradenigo, aki Giovanni Dandolo után volt dózse. Ennek minden
bizonnyal az volt a célja, hogy így nagyobb legyen a hatalma és kiszorítsa a népgyűlést. A népgyűlés
nagyot veszített súlyából a Nagytanács rovására. A gazdagok és a szegények közti vonal újra lett
rajzolva és az új családok bekerülése a kormányzói körbe nehezebb lett a jövőben. Gradenigo
intézkedései révén 1300 új nemesi családot jegyeztek be. Nem úgy kell felfogni, mint a közemberek lleni támadást. Akik újonnan nem kerültek be, de régebben bent voltak és nem vették most be, azok
utálták és szövetkeztek ellene. 1300-ban ezért Marino Bocconot felakasztották. A reformot a második
genovai háború alatt keresztülvitték és a nagyobb velencei vereségek után életbe is lépett. Pár évvel
később akadályokat helyeztek a Nagytanácsba való bekerülés elé. A Quarantia-nak eleinte a fele, aztán
a többsége, majd 25 és végül 30 szavazata kellett. 1323-tól csak az lehet tag, akinek valamilyen őse
magas tisztséget viselt. Addigra a tagság örökletes és állandó lett és más hivatal viselésének
előfeltétele lett. Így a régi vonal a nemesek és közemberek közt eltűnt. A Nagytanácsban való tagság
lett a megkülönböztető jel. Lezárultak a kapuk a velencei politikai életben és az 1297-es reformot így
serratanak nevezték. Az arisztokrácia zárta sorait.
A családi viszályok ezzel csökkentek, több lett a pártatlan nemes. Röviden Gradenigo
megerősítette az arisztokrácia uralmát, kibővítette köreit. Bartolus korabeli politikai gondolkodó és
ügyvéd szerint a kevesek uralma volt, de mégis több mint más városokban a kevesek, habár a
népességhez képest tényleg kevesen voltak. De így a nép elviselte őket. Mivel sokan vannak, ezért
nem könnyen megoszthatóak és a gazdag emberek uralma segíti a stabilitást. A hatalmi ágakat nem
választották szét, csak a hatalom volt megosztva a különböző szervezetek közt. A feladatokat a
Nagytanács idővel megosztotta, sok feladatra ad hoc testületek alakultak melyek később
állandósulhattak is. Bár ezzel az aprózódással a hatalma is csökkent és idővel a nemesek jelenléte
dominált, „így a tanács szinte szavazógéppé alacsonyodott le10”.
1229-ben alakult a Szenátus (Consilium Rogatorum vagy Consiglio dei Pregadi), amely eredetileg
egy hatvanfős ad hoc tanácsból jött létre a Nagytanácsból, melynek feladata a kereskedelmi
határozatok előkészítése követek küldése, flottaparancsnokság, kolóniák igazgatása és egyes belügyek.
Később a létszáma 300 főre bővült, de a választhatóság korhatára 30 év volt, bár újraválaszthatóak. A
tagok nem rendelkeztek ugyanolyan jogokkal, a hivatalviselés révén bekerülteket csak előterjesztés
vagy beleszólás illette meg. Határozataikat dekrétum formájában bocsátották ki. Adót nem vethetett ki
és a dózse csökkenő feladatköréből leginkább a végrehajtó hatalmat ragadta magához.
A csúcson a dózse és az 1141-től létező Sapientes tanács állott. Ők tettek javaslatot a többi
szervnek a feladatukra vonatkozóan és nekik kellett engedelmeskedni. 1178 után hat tanácsnok volt,
egy minden kerületre (sestieri). Ahogy testületté szerveződtek a Kistanács nevet kapta. A többi itáliai
várossal ellentétben nem a Nagytanácsból vált ki, hanem az államfői hatalom korlátozására jött létre.
A testület hatalma folyamatosan növekedett, ahogy a dózse gyengült.
A másik társszervezet a Quarantia volt. Általában egy évre választották tagjait, de volt, hogy csak
félre és kétévente lehetett csak újraválasztani. Foglakoztak az állami pénzügyekkel, kölcsönökkel.
Emellett bírói funkciókat is ellátott. A dózse és a három capo jelenlétében üléseztek, akiknek szavazati
joguk volt és helyettesíthették a tanácsnokokat hiányzás esetén. Ez a tíz ember (3 capo, 7 tanácsnok, 1
dózse) testesítette meg a Signoriat, egyszerűbben ők voltak a kormány. Az ő feladatuk volt a
problémás ügyek és válságok megoldása, illetve az ennek megfelelő testület összehívása, amin
keresztül a hivatalnokréteg intézkedett. Fontos megjegyezni, hogy feladatkörük sokat változott, az
aktuális politikai viszonyoknak megfelelően. Felelősségük is volt persze. az esküben határozottak
szerint és rendszeresen meg kellett látogatni a bírókat, ha a törvényekben hibákat vagy hiányosságokat
fedeztek fel. A XIII. század elején a flotta és a gályák parancsnokait is kinevezte a testület és a
Nagytanács tagjelöltjeire utalást tehetett. Később ezen kiváltságait elvesztette, a Nagytanács nevezte ki
a parancsnokokat és a külön testület a tagok felvételével foglalkozott. Idővel nőtt a feladatok száma,
ezért a tanács hatásköréből sok feladat kikerült kisebb szervekhez. De ennek ellenére a meghatározó
hatalmi szerv maradt. Ha a dózse meghalt, akkor javaslatot tehettek az új megválasztására és annak
módjára is. A Kistanács egyik fontos feladata volt, hogy kötelezze a dózsét az általuk vagy a
Nagytanács által hozott döntések betartására. Ha nem ellenpontozzák hatásosan, akkor könnyen a
fejükre nőhet. A Szenátus megalakulása után a Quarantia és a Kistanács képviselte a végrehajtó
hatalmat.