Néhai bárány

Mikszáth egyes szám első személyben kezdi el a történetet. Rögtön az első mondatban egy kép bontakozik ki előttünk: a felhők elé harangoznak. Ez egy falusi szokás, amely a nagy viharok elmulasztását hivatott szolgálni. A helyszínt is megtudjuk: Bodok község. Már a második mondatban találkozunk egy emberrel, Csuri Jóskával, akinek “hólyagos lett a tenyere”. Az olvasónak egy picit jobban bele kell gondolnia a történetbe, hogy rájöjjön: Csuri Jóska harangozott, hogy elkergesse a vihart. ‘Az állatok megérzik a viharokat.’ Ennek a népi babonának ad hangot az író a második bekezdésben, ahol felsorolásszerűen mutat be néhány jellegzetes példát.

Továbbolvasva a novellát, egy “csodának” lehetünk tanúi: a harangszó elfordította a vihart, megszüntette a veszedelmet. A szaladó búzamező képével leírt szélvihar is alábbhagyott, csak a Bágy vize emelkedik egyre nyugtalanítóbban.

Ezután tudjuk meg, pontosabban következtethetünk a történet szempontjából teljesen lényegtelen Csuri Jóska foglalkozására: ő a katolikus pap. Ugyanakkor egy példát is láthatunk Mikszáth sajátos írói stílusának egyik elemére: az előző mondatokkal teljesen ellentétes tartalmú megjegyzésekkel, csattanóval fejezi be a bekezdéseket (Pl.: “jó dolog keresztény katolikus papnak lenni – lutheranus vidéken”; “A gazdák barázdákban eresztették a folyóba az esővizet. Csak azan vissza ne térjen többedmagával!”)

A part megtelik nyüzsgéssel, az emberek megpróbálják levezetni a földekről a vizet.Itt találkozunk az egyik főszereplővel, Sós Pállal: “még csáklyát is hozott”. Az ember hajlamos elsiklani az ilyen kis apróság felett, de ha belegondolunk, hogy a csáklyát kik, és mire használják (általában hajósok, és arra, hogy a vízbeesett tárgyakat kiemljék) máris más szemmel nézhetjük az eseményeket. Ennek a jelenetnek a kiemelése egy a Mikszáth által alkalmazott módszerek közül, hogy “elültesse az ember fülébe a bogarat”. És mivel az író elég gyakran alkalmazza, a feszültségkeltéssel egy időben a mű balladai homályba süllyed: csak sejtünk bizonyos dolgokat, de biztosan nem tudunk semmit.

“Amott fordul ni, a Périék pajtájánál! Nosza szaladj, hát utána, öreg láda!” Mikszáth közvetlen hangvétele azt érezteti velünk, hogy az író nem a “mindent tudó úr” (mint kortársai), hanem egy a novellában szereplő, bámészkodó parasztok közül.