1. Először nagyobb fellépés a keresztények ellen Kr.u 64-től volt, bár ezek csak perek voltak, mégis a keresztények lettek Néro császár által felelősségre vonva a római tűzvész miatt, utána viszont már konkrét üldözések voltak Decius császár uralkodásától, egészen Heliogabalus, Aurelianus, Diocletianus uralkodása alatt folyt, az üldözött keresztények katakombákba menekültek és próbáltak elrejtőzni, sokan pedig mártír halált haltak, mivel kiálltuk vallásukért. Diocletianus utóda, Constatntinus uralkodása alatt változott csak a helyzet, 313-ban a milánói rendelettel szabaddá teszi a vallásgyakorlást.

2. Államvallássá Theodosius teszi 391-ben, minden más vallás üldözendővé válik.

3. Még az üldöztetések alatt alakultak ki a kereszténységnek főbb központjai, Rómában, Konstantinápolyban, Alexandriában, Jeruzsálemben, Antiochiában, őket patriarcháknak hívták, majd idővel fokozatosan ez a római püspök kiváltsága lett, azaz végül már csak őt nevezték pápának. Majd ezek után 325-ben a niceai zsinaton meghatározták a hitelveket, majd mint már írtam később államvallás is lett. Az üldözött egyházból megtűrt, majd uralkodó egyház lett. Nyugaton a hierarchiában a világi hatalom(császár) és az egyházi hatalom(pápa) egyenlő, míg keleten a világi hatalom az egyházi(konstantinápolyi pátriárka) felett helyezkedik el. Zsinatokat hívnak össze, ahol meghatározzák hitelveket, azaz dogmákat. A klérus az egyházi beavatott személyek (pap, püspök, stb..) csoportja, aki ennek nem tagja, az a laikus. 1054-ben kettészakad az egyház a különböző elvek és szokások miatt, létre jön a nyugati katolikus, és a keleti ortodox egyház. Az eretnekeket, akik tagadják Isten létét, vallással szembe mennek, üldözik. Fokozatosan létrejönnek szerzetes rendek is, erről a következő pontban írok.

4. A kereszténység rohamos ütemben kezd el terjedni már az üldözések korában is, sokan részvétet éreznek feléjük, térítenek, stb.., ezt a különböző rendelkezések még intenzívebbé teszik. A szerzetesi közösségek kialakulása is elválasztható nyugatra és keletre nézve, de számunkra a nyugat a fontosabb most. Nyugaton gyakorlatiasabbak a szerzetesek, tehát nem csak elvi kérdésekkel foglalkoznak, mint keleten, hanem fizikai tevékenységeket is végeznek. Az első szerzetes rendet, a bencés rendet 529-ben alapítja meg Szent Benedek, Monte Cassio-i kolostor a helyszín. Regulákat hoz, alapelvük a "szegénység, tisztaság, engedelmesség". Fontos még másik két elvük, szabályuk, egyik a stabilitas loci, mely szerint állandóan a kolostorban maradnak és ott tevékenykednek, a másik az "ora et labora", vagyis imádkozzál és dolgozzál, ez is utal a fentebb említett gyakorlatiasabb hittevékenységekre. A 11-12. században újabb rendek alakulnak. Nagy részül Szent Benedek reguláját veszi alapul, és azon módosít, azonban néhány egy másik személy, Szent Ágoston reguláját (kánon) veszi alapul, ezek lesznek a kanonokrendek, mint például az 1120-ban alapított premontrei kanonokrend, Szent Norbert által Premontre-i kolostorban, ők világi papok, nem szerzetesek, nem tesznek szegénységi fogadalmat mint a bencések, csak a közös életre tesznek fogadalmat, illetve nagyobb hangsúlyt helyeznek a hívek közötti tevékenységekre. A bencés regulát követve alapul meg 1098-ban a ciszterci rend, Cîteaux-ban, Szent Róbert által, bár őt később visszarendeli a pápa eredeti körzetébe, Molesme-be, ekkor Szent Alberlik veszi át az irányítást, de Harding Szent Istvánt is az alapítók közé soroljuk. Rájuk az egyszerűség, fizikai munka végzése, központosított irányítás jellemző, nagy gazdagságra tesznek szert, de később hanyatlásnak indul a rend. Ezen kívül még alapulnak koldulórendek, melyek vállalják a szegénységet, illetve az új, városi életmódra való igényt elégítik ki, ilyen például az 1215-ben Szent Domonkos által alapított domonkos rend, vagy az 1223-ban Assisi Szent Ferenc által alapított ferences rend.