A Tücsökzene(1947, 1957) alcíme: Rajzok egy élet tájairól. Keletkezéséről, fogantatásáról – utólag – a következőképpen számol be Szabó Lőrinc: „Az ostrom és az úgynevezett igazoltatások után, a legszerencsétlenebb, legmegkínzottabb és legvisszafojtottabb helyzetben és lelkiállapotban, kimondhatatlan kétségbeesésben, egy késő nyári estén, a Volkmann utcai szobám nyitott ablakánál álltam, oltott villanylámpa a hátam megett, kint sűrű meleg nyári éjszaka, sok-sok fénypont a fekete égen és nagy égő hold. [...] Kint sok hangos tücsök szólt és a legélesebb ellentétet mutatta a külvilág kegyetlenül vidám és a magam kegyetlenül szomorú lelkiállapota közt. Sokáig az ablak előtt álltam és csodálkoztam a természet jókedvén és lassanként csodálni majd irigyelni kezdtem ezeket a kis fekete rovarokat. Az akkori jelen pillanatáról gyermekkori, majd diákkori és felnőttkori hazai és külföldi helyzetek rajzolódtak elém, a helyzetek középpontjában mindig én álltam és mindenütt körbemuzsikált ez az egyhangú, kitartó, boldog hangosság.” (Szabó Lőrinc: Vers és valóság. I–II., Magvető Könyvkiadó, Bp., 1990. II. 193. 1.)

Ezt a pillanatot, „a zengő, boldog, nyári éjszaka” friss élményét rögzíti az első darab: A nyugodt csoda. A kétségbeesett, meghurcolt, jövőjét kilátástalannak látó költő önmaga, sorsa fölé képes emelkedni, azonosulni tud az örök természet változatlan rendjével. Felfogja az illatos rét, a szénaszag, a szikra csillagok, a parázs hold vigaszát, megérti a„sok hű kis barát” lelkendező üzenetét: „hogy csak szép a világ”. Ez az üzenet indítja meg az emlékezés folyamatát. A csodálkozó felfedezés (a sorscsapások ellenére mégis szép a világ) hatására kezdi összegyűjteni mindazt, ami öröm volt valaha. A tücsökzene kiragadja a jelen gondjaiból, és áthelyezi az emlékekben megszépült, vigasztaló múltba. A 2. vers ­ Síppal, hegedűvel­ „nagyon tömör zenéjű munka”. Az éji csendben felfrissülő tücsökmuzsika hangzásbeli jellegzetességét festi az ű és í hangok halmozása. S az egyre áradó, sűrűsödő vidám zene úgy elvarázsolja, úgy magával ragadja a tücsköket hallgató költőt, hogy kiszakadva a valóságból lelke megtelik zenével: versírásra ösztönző ihlettel.

Szabó Lőrinc megtalálva a megbékítő harmónia nézőpontját Proust módszerével, a spontán emlékezés technikájával fog hozzá a Tücsökzene352 (1945–1947), illetve 370 (1957) darabjához. Nem az első verssel kezdte s folytatta az utolsóig, hanem ötletszerűen alkotta meg az egyes verseket. A költő átadja magát az emlékezés-tűnődés zsongító, félig-tudatos állapotának, s újra átéli életét, költői útját, költői témáit, mindazt az élményt, amely az élet folyamán fontossá vált számára. Egyfajta számvetés is ez, önigazolás s merengő meditáció az élet értelmén.

A Tücsökzeneműfaja az epika és a líra között áll: az elbeszélt események, történések zártságát az emlékező jelen idejének vallomásai, elmélkedései oldják fel. A versciklus három időréteget olvaszt egybe: a megírás idejét (a jelent), a cselekmény történeti idejét (a múltat) és a kettő között eltelt éveket. Minden idősík hangulata beleérződik a többiébe, s ezzel válik egyénivé és egységessé az egész versfüzér.

A Tücsökzeneegészére valamiféle tücsökcirpelésre, zümmögésre emlékeztető halk monotónia jellemző. Mind a 370 vers azonos műformájú: 18 soros, jórészt páros rímű strófa.

Az 1957-es kiadásban feltüntetett fejezetcímek az életrajzi folyamatot emelik ki. I.Nyitány. A férfi összegez(1945) 1–7.; II. Miskolc. A gyermekkor bűvöletében(1900–1905) 8–29.; III. Balassagyarmat. Idillek az Ipoly körülDebrecen. Érlelő diákévek(1908–1918) 74–225.; V. Budapest. Ember és világ(1918–1947) 226–348.; VI. Közjáték. Az elképzelt halál(1947) 349–352.; VII. Utójáték. Helyzetek és pillanatok(1957) 353–370.

A szorosabb értelemben vett életrajz a II–IV. fejezetekben található: a gyermekkor idilljétől kezdve a költővé fejlődésig ível az emlékidézés. A Tücsökzenetárgyi anyagában kimeríthetetlenül gazdag, s az érzékelhető világ szépségeinek megragadása közben feltárul a költő egész alkotáslélektana. A versek ­ legtöbbször ­ egy-egy életadat, élmény, anekdota rögzítésétől a meditáción át az általánosításig haladnak. Tutajoncímű 73.darabja az Ipoly áradásának s a hozzáfűződő balassagyarmati élménynek leírásával kezdődik, de a tizedik sorban a képzelet már elszakad a tárgyi valóságtól: a vers gyermekhőse nem az elöntött rét, hanem „az egész világ felett” lebeg, s az álmodozás révületében eljut a világmindenséggel való azonosulás hangtalan gyönyöréig. A 171.(Katóék háza) mindenekelőtt életrajzi érdekű: a kamasz diák szellemi tájékozódását segítő Dienes családról szól, de a végén az egykori osztálytárs fénnyé, révületté, istennővé lényegül át. – Szabó Lőrinc egy-egy témát gyakran több, egymás utáni versben bont ki: versbokrokat alkot. Az Ipoly áradása pl. a 71–73., a Dienes Kató-élmény a 170–176. költeményekben szerepel.

Az V. fejezettől kezdve fokozatosan ritkulnak az élettörténeti adatok, s a költemények – megőrizve mégis az életrajzi fikciót (köteteire összegező versekben utal) – inkább létbölcseleti alkotások: az élő-szenvedő ember jelenik meg bennük, amint a létezés problémáit keresi a világban. Erre utal az Ember és világfejezetcím is. – Babits Mihályhoz fűződő ellentmondásos viszonyát a 239.-től a 247. darabig tartó versbokra bontja ki. A 243. (Babits) e ciklus kulminációs pontja. Kompozíciója különösen figyelemreméltó. A kérdés- felelet technikáját alkalmazva soronként villannak össze az egymással szembeszegülő nézőpontok: mit látott Babitsban Szabó Lőrinc, s mit Babits őbenne. A rendkívüli tömörséggel megszerkesztett alkotás a feltétlen tisztelettől az ellentétek kiéleződésén át jut el a késői vallomásig, az igazság felismeréséig: „Nincs senkim kivüled.”