1956-ban a nemzet úgy eggyé forrt, mint ahogy 1848–49 óta soha. A szabadságharcosok hősiessége a világ csodálatát, a brutális szovjet agresszió pedig gyűlöletét váltotta ki. Az ENSZ-nek cselekednie kellett. 1956. október 28-án a Biztonsági Tanács (BT) a „magyar kérdést” napirendjére is tűzte. Ettől kezdve hat éven át az ügy a világpolitika fókuszában maradt, ha a nagyhatalmak détente kísérlete s 1956-ban a szuezi, 1962-ben pedig a kubai válság időlegesen háttérbe szorította is azt. Négy állandóan ható tényező jellemzi a magyar ügy intézését: az USA, Anglia és Franciaország kezdettől végig fő támogatóink maradtak; az USA nem kívánt fegyverrel segítséget küldeni, mert az atomháborúhoz vezetett volna (a Szovjetunió hagyományos fegyverekben fennálló fölénye a Nyugat számára csak az atomháború alternatíváját kínálta); a Kádár-rezsim a szovjet parancsokat a diplomácia terén is arcátlanul, szervilisen végrehajtotta; mindezek következtében a Kádár-rezsim hat éven át az ENSZ páriája volt.