A magyarországi rendszerváltásra (a térség többi kommunista államához hasonlóan) válsághelyzetben – elsősorban az államszocialista geopolitikai rendszert fenntartó Szovjetunió strukturális (katonai és gazdasági) válságának következtében – kerülhetett sor, a társadalom egy kis részének, elsősorban az értelmiség egyes, politika iránt érdeklődő csoportjainak aktív részvételével.

A rendszerváltást kiváltó alapvető társadalmi erőt az egypártrendszerrel a demokratikus érdekérvényesítésből kizárt többségi társadalom, és az ezt képviselő, az állampárton kívüli, civil értelmiségből szerveződő ellenzéki csoportok (elsősorban is a demokratikus ellenzék, a népi-nemzeti lakitelki-csoport, Bibó Szakkollégium egyetemistái) jelentették, akik demokratikus szabadságjogokat akartak, megszüntetve az állampárt privilégiumait. Ezzel egyidőben az uralmon levő állampárton belül is felléptek reformkommunisták (közülük legismertebb Pozsgay Imre csoportja), akik a gorbacsovi peresztrojka folytatásaként „felülről” is politikai reformokat szorgalmaztak. A külső befolyásoló körülmények között figyelembe kell venni egyrészt a szovjet katonai megszállás tényét, másrészt az európai biztonságpolitika adottságait, azaz Magyarország "kettős függőségét".[1] Mindezek következtében az új rendszer kompromisszumok, politikai alkuk eredménye volt, s az átalakulás az új elitek megteremtése mellett az államszocialista politikai és gazdasági elitek (MSZMP-nómenklatúra) társadalmi előnyeinek részleges - bár jobbára átmeneti és korlátozott - átmentését is eredményezte. (E kompromisszumban a főbb mai magyarországi politikai erők mindegyike, illetve ezek közvetlen elődje részt vett, s e 'békés' megoldás élvezte a „rendszerváltó” társadalom nagy többségének hallgatólagos támogatását is.) A magyar rendszerváltás közjogi jellegű volt, az ország intézményeinek átalakulását az Országgyűlés által jóváhagyott törvények szabályozták. Az események az Alkotmánybíróság 1990. januári létrejötte után kizárólag jogállami keretek között zajlottak