Keresés


Toplista

Toplista
  • betöltés...

Magántanár kereső

Ha szívesen korrepetálnál, hozd létre magántanár profilodat itt.
Ha diák vagy és korrepetálásra van szükséged, akkor regisztrálj be és írd meg itt, hogy milyen tantárgyban!

Valaki küldene egy vázlatot? SOS!

296
I. Szent László királyunkról, valamint II. Andrásról és az Aranybulláról.
Jelenleg 1 felhasználó nézi ezt a kérdést.
0
Középiskola / Történelem

Válaszok

3
I. László magyar király
I. László vagy Szent László, horvátul: Ladislav I (Lengyel Királyság, 1040 körül[1] – Nyitra, 1095. július 29.) magyar király 1077-től, horvát király 1091-től haláláig. I. Béla király és Richeza királyné másodszülött fia. Nevéhez fűződik a magántulajdon védelmének megszilárdítása, Horvátország elfoglalása (1091) és az első magyar szentek avatása. Őt magát is szentté avatták 1192-ben és kivételes fizikuma miatt nevezik az „Isten atlétájának” is.[3]

I. Béla király halála (1063) után Géza és László hercegek elismerték unokatestvérüket, Salamont törvényes királynak, akivel a következő évtizedben jó kapcsolatuk volt. A nevezetes történet a kun által elrabolt leánnyal ebből a korszakból származik. A kapcsolat az 1070-es években romlott meg, és a hercegek fellázadtak Salamon ellen. A trónt Géza 1074-ben szerezte meg, de az ország nyugati határvidékén Salamon uralkodott tovább. Ebben az időben László volt Géza legfőbb tanácsadója.

Géza halála (1077) után hívei László mellé álltak, és őt tették meg királynak. Salamon IV. Henrik segítségével ellenállt; László az invesztitúraharcban IV. Henrik ellenfeleit támogatta. Salamon 1081-ben lemondott, de utána mégis megpróbálta visszaszerezni a koronát. Emiatt László bebörtönözte, de két évvel később a szentté avatások alkalmával szabadon engedte.

A sorozatos belviszályok után Lászlónak helyre kellett állítania a közbiztonságot, a lopást és rablást csonkítással vagy halállal büntette. 1091-ben elfoglalta Horvátország legnagyobb részét, ami a középkori Magyar Királyság terjeszkedésének kezdetét jelentette. Keleten legyőzte a kunokat és a besenyőket, amivel a keleti határokat 150 évre bebiztosította. Az utolsó években éppen a horvát hódítás miatt romlott meg a kapcsolata a Szentszékkel, mert a pápa a saját hűbérbirtokának tekintette a megszerzett horvát területet, de ezt László nem ismerte el.

A legendák kegyes lovagkirályként mutatják be, mint a késő lovagkori lovagi eszmény megtestesítőjét.[3] Népszerű szent Magyarországon és a környező országokban, sok templomnak ő a védőszentje. A szentté avatott királyhoz több, a mai napig is fennmaradt ereklye és tárgyi emlék köthető. Ilyen például a győri bazilikában található Szent László-herma; és jobbja, amit a dubrovniki ferences kolostorban őriznek.
László herceg élete
László 1040 körül[1] született a Lengyel Királyságban. Apja I. Béla magyar király, anyja pedig a Piast-dinasztiából származó Richeza lengyel hercegnő volt.[4][5] Bélának és feleségének összesen hét gyermeke született (4 fiú, 3 lány), László volt a másodszülött. Életének első éveit lengyel földön töltötte, ahová apja 1030-ban költözött, miután száműzték Magyarországról.[6][7] Az első lengyel krónikaíró, Gallus Anonymus szerint majdnem lengyellé vált, hiszen lengyel szokásokat vett fel.[7][8] Még a neve is szláv eredetű: a László ugyanis a Vladislav magyarosított változata.[6]

Lengyelországból 1048 táján tért haza apja családjával.[6] Béla megkapta a hercegséget, ami az ország egyharmadát jelentette.[9][10][11] László 1057-ben vagy 1063-ban[12] részt vett I. András király fiának, az akkor még gyermek Salamon hercegnek a megkoronázásán, amelyhez atyja és bátyja mellett ő is a beleegyezését adta.[6]

A 11. század végén még nem volt bevett gyakorlat a magyar uralkodók esetében az elsőszülött fiú trónöröklési joga, ezért az utódlást gyakran harc döntötte el a lehetséges örökösök között. Így Salamon megkoronázása után kiéleződtek az ellentétek I. András és testvére, Béla herceg között. A konfliktusban László az apja mellé állt, így 1060-ban ő is Lengyelországba kényszerült távozni.[6][13] Innen azonban lengyel hadak élén tértek vissza, és még az év őszén a Tiszántúlon Béla legyőzte I. Andrást.[9][14] András később belehalt sebesüléseibe, és az általa alapított tihanyi apátságban temették el 1060 végén. Ezt követően Székesfehérváron királlyá koronázták Bélát.[14]

A források Lászlót legközelebb 1063-ban említik, amikor apja, Béla király dömösi halála után testvérei, Géza és Lampert társaságában IV. Henrik és Salamon támadása elől[13] ismét Lengyelországba menekült.[6][15] 1064 elején, miután kivonultak a németek,[16] II. Boleszláv katonai támogatásának köszönhetően jöttek vissza, és a tárgyalások eredményeként Géza és Salamon megosztoztak az országon.[16][17] Géza, László és Lambert dukátust (hercegséget) kaptak.[17][18][19] Salamont újra megkoronázták Székesfehérváron.[6][15] A hercegek megosztoztak a dukátuson, Bihar környéke Lászlóé volt.[4][20][21] A testvérek 1071-ig jó viszonyban voltak Salamonnal. Ezt bizonyítja, hogy 1068-ban közös erővel a cserhalmi csatában győzték le az erdélyi Doboka megyében levő Kerlésnél a Cserhalom (Eichenhügel) hegyen a moldvai részek felől támadó úzokat (más források szerint besenyőket[22][23]). A csatában a magyar haderőt vezető mindhárom vezér kitűnt személyes bátorságával is. Ehhez az ütközethez fűződik László párviadala a pogány „kun” vitézzel.[24][25]

1071-ben a besenyők a nándorfehérvári görög őrség biztatására Zimonynál betörtek a Szerémségbe, és nagy zsákmánnyal távoztak. A királyi és a hercegi hadak Szalánkeménnél táboroztak, a besenyő támadás hírére ostrom alá fogták Nándorfehérvár és Szerém várát, s két hónapos ostrom után mindkettőt elfoglalták. Ekkor azonban gyökeres fordulat következett be Salamon és Géza viszonyában, mivel nem tudtak a hadizsákmány elosztásában megegyezni. László – természetesen – bátyja mellé állt.[26][27][28]

1072-ben a bizánciak visszafoglalták Nándorfehérvárt. Megtorlásul Salamon és Géza hadai betörtek bizánci területre, és Nissáig hatoltak, ahonnan elhozták Szent Prokop ereklyéjét,[29][30] s a szávaszentdemeteri ortodox monostornak adományozták. A hercegek szerint azonban a hadjáratot a király a velük való leszámolásra szerette volna felhasználni. Ennek megelőzése végett László nem vett részt a háborúban, csapatait a nyírségi részeken tartotta, készen arra, hogy bosszút álljon, ha Gézával valami történne. Salamon emiatt nem is mert Gézával szembeszállni, a két fél inkább a békés megoldást kereste, és 1073-ban végül fegyverszünetet kötöttek.

Ezalatt a háttérben élénk diplomáciai tevékenység folyt. Salamon német seregeket hívott segítségül, László és Lampert hercegek pedig orosz, cseh és lengyel segítség után kilincseltek. László először a Kijevi Ruszban tárgyalt,[27][28] de nem talált támogatókra.[4][28] Moráviában viszont sikerrel jártak és támogatást kaptak.[4][31] Gézának és Lászlónak sikerült továbbá VII. Gergely pápa (1073–1085) támogatását is elnyerniük, akinek a császárral fokozódó ellentétei hamarosan nyílt invesztitúraharcba torkolltak.[18]

1074. február 26-án Kemejnél (Szolnok vármegye) Salamon ugyan legyőzte Géza herceg seregét,[27][32][33] de László Vác mellett találkozott menekülő testvérével. A Képes krónika szerint égi jelek jövendölték meg nekik a győzelmet és Géza koronázását.[34][35][34][36] Március 14-én, miután László herceg Ottó morva herceg csapataival csatlakozott Géza hadához, Salamon Mogyoródnál döntő vereséget szenvedett, és kénytelen volt a nyugati határszélre menekülni.[32][33] A csata kimenetelében nagy szerepet játszott László katonai, hadvezéri tehetsége, aki a bihari csapatokat vezette a bal szárnyon.[32][36] A morva-magyar haderő felállítását, taktikáját ő dolgozta ki, és ez, valamint a jól megválasztott hadrend jelentősen hozzájárult a testvérek győzelméhez.[33] Lászlót jól sikerült hadicselekedetei rendkívül népszerűvé tették. Salamon a nyugati határon apósától, IV. Henriktől kért további segítséget.[37]

Géza királlyá választása után László a dukátus birtokában továbbra is nagy szolgálatokat tett fivérének.[31] Így még 1074 nyarán ő állította meg Salamon egyik támadását Nyitránál, akit IV. Henrik német-római császár jelentős katonai erővel támogatott, de a győzelem ellenére sem sikerült Salamont elfognia.[31] Géza rövid uralkodása (1074–1077) alatt végig fennmaradt a patthelyzet: Moson és Pozsony környéke Salamon birtokában maradt.[32][37] László volt egyben Géza fő tanácsadója is.[31] László rábeszélte Gézát, hogy Vácott, ahol a győzelmüket megjövendölték, templomot építtessen. Amikor a testvérek az alkalmas helyet keresték a templom számára – a legenda szerint – egy nagy gímszarvas jelent meg a szarvain sok égő gyertyával. Ezt égi jelnek tekintve, azon a helyen kápolnát, majd bazilikát emeltek, aminek Szent Szűz lett a védőszentje.[23][38] László ide temettette bátyját végakarata szerint.
Családja
László király az Árpád-ház leszármazottja I. Béla király és Richeza királyné másodszülött fia.

Szőke hajú nő
László király lányának, Piroskának mozaikportréja. Bizáncban Iréné császárnéként ismert. Hagia Szophia, (Isztambul, Törökország). Szent Iréné néven az ortodox kereszténység szentje
László 1078 körül Rajnai Rudolf sváb herceg és Savoyai Adelhaid leányát, Rajnai Adelhaidot vette feleségül,[39] ezzel azonban rossz irányba kötelezte el magát, mert a német-római ellenkirályként fellépő Rudolf már 1080-ban meghalt a csatamezőn. Egyetlen gyermekük Piroska Komnénosz II. János császár felesége lett, aki Bizáncban Priszka néven ismert.[39] (Esetleg volt több gyermekük is. Kálmán, aki korán elhunyt, és további két lány: Zsófia és Irén.[40])

Kristó Gyula szerint volt egy korábbi felesége is, akinek a neve és származása ismeretlen. Ő egy lányt szült Lászlónak, akit Jaroszláv volhíniai fejedelem vett nőül 1090 körül. Az ő neve szintén ismeretlen.
Uralkodása
Trónra lépése

I. László koronázása. Miniatúra a Képes krónikából
1077-ben I. Géza meghalt, Vácon temették el.[42] A Géza és László pártján álló világi és egyházi előkelők az ellenfél, Salamon minden akcióját megelőzve a pápa által is támogatott Lászlót[18] választották az ország uralkodójává – annak ellenére, hogy Géza első házasságából két kiskorú fiút, Kálmán és Álmos herceget hagyott maga után.[31] Lászlót továbbra is lengyel csapatok támogatták Salamon ellenében.[7][43][44]

Feltételezések szerint kétszer is megkoronázták: először a görög koronával, majd 1081-ben másodszor is, amikor Salamontól visszakerültek a magyar koronázási jelvények. Legendák szerint elképzelhető az is, hogy egyáltalán nem koronáztatta meg magát, mivel „égi koronára vágyott”.[45][46][47]

„ Amikor a magyar nemesek meghallották, hogy Magnus király meghalt, egész sokaságuk öccséhez, Lászlóhoz gyűlt, és egy értelemmel, közös szóval és egyetértő akarattal őt választották az ország kormányzására, vagyis helyesebben buzgó és állhatatos kéréssel rákényszerítették ”
0

II. András magyar király
II. András – más alakváltozatban Endre – (1176 körül – 1235. szeptember 21.), Magyarország királya 1205 és 1235 között. Regnálása a magyar történelem egyik legtöbbet emlegetett időszaka. Nemcsak azért, mert András energikus külpolitikájával az egész Balkán-félszigetet behálózta, és több szomszédos területet is meghódított, hanem azért is, mert a belpolitikában olyan modern törvényeket alkotott az Aranybulla kiadásával, melyek kisebb-nagyobb változtatásokkal egészen 1848-ig érvényben maradtak.
Imre árnyékában
III. Béla és Châtillon Anna gyermekeként született 1177-ben. Másodszülött fiúként nem András kapta a magyar trónt, de atyja 1188-ban Halics trónjára segítette. 1190-ben azonban elűzték a trónról, és a herceg újra a magyar udvarban élt. Apja halála után Imre lett Magyarország királya, míg atyja Andrásra várakat, birtokokat és sok pénzt hagyott, hogy be nem teljesített fogadalmát, a szentföldi hadjáratot véghezvigye. András azonban befolyása erősítésére használta vagyonát, így hívei tanácsára 1197-ben rátámadt bátyjára a szlavóniai Macsek városánál, és a hatalom megosztását követelte tőle. Jóllehet, a pápa is a törvényes királyt támogatta, András győzelme után Imre a dalmát-horvát hercegi címet adományozta testvérének.

1198. március 31-én a támadó szerbeket visszaverte András, és ellentámadásba ment át. Elfoglalta Ráma és Hum vidékét, és felvette a Hum és Ráma hercege címet is. Területein úgy uralkodott, mint bátyja az egész országon, adót szedett, pénzt veretett. Ezután ismét megtámadta Imrét, azonban a rádi csatában ezúttal alulmaradt, és így VI. Lipót osztrák és stájer herceghez menekült.

Esküvő és kormányzóság
A pápának 1200-ban sikerült a testvéreket kibékítenie. András visszakapta korábbi területeit, de a korábbinál jóval kisebb hatáskörrel. Ekkoriban kötött házasságot Gertrúddal, IV. Andechsi Bertold isztriai és krajinai őrgróf és meráni herceg lányával.

A házasságból öt gyerek született. 1203-ban vagy 1204-ben Mária, 1206-ban a későbbi IV. Béla király, 1207-ben a későbbi Szent Erzsébet, 1208-ban Kálmán és 1210-ben András.

Imre király Horvátországot és Dalmáciát engedte át öccsének, aki ezután újabb lázadásra készült, de Imre Boleszló váci püspöktől megszerezte az összeesküvők levelezését.[2] Kitört a fegyveres harc. András seregében apósa és felesége révén sok német is volt; ők a vesztes csata után a herceggel osztrák területre menekültek. Imre elmozdította az ellene fordult nádorispánt is, mire Elvin váradi püspök kiközösítette a királyt.[3] III. Ince pápa jól felfogott politikai érdekből – hisz célja egy új keresztes hadjárat elindítása volt – kibékítette a királyt és főpapokat, illetve Imrét és Andrást.

András azonban nem tett le a korona megszerzéséről, és amikor Imre királynak Konstanza hercegnőtől, az aragóniai király lányától fia született, ismét sereget gyűjtött a király ellen. 1203 októberében a király Varasd közelében találkozott öccsével. A találkozóról és az ott történtekről Spalatói Tamás krónikájából értesült az utókor. Eszerint Imre egy szál pálcával ment át András táborába és királyi tekintélyével lázadó öccsét bántatlanul saját emberei közé cibálta és foglyul ejtette. Megelégedett azonban annyival, hogy Andrást Keve várába zárta, s annak feleségét, Gertrúdot pedig hazaküldte. A fivérek szembenállását párválasztásuk is jelezte. Imre király politikája alapvetően pápabarát volt, ezért feleségét a pápa közvetítésével választotta, és a pápa kérésére fegyveresekkel is segítette IV. Ottó harcát a Türingiára támadó Sváb Fülöp ellenében. András viszont a Fülöp oldalán álló Bertoldnak lett veje.

András 1204-ben hívei segítségével kiszabadult, és Imre őt tette meg fia gyámjává és az ország kormányzójává. Ezután nem sokkal, még az év novemberében meghalt. András kormányzói jogkörét felhasználva megszerezte az özvegy királyné javait, mire ő a gyermek királlyal és koronával VI. Lipót osztrák herceghez, Imre ellenségéhez menekült. Mivel III. László 1205-ben meghalt, András lett a törvényes utód, és 1205. május 29-én meg is koronázták.

András király
Már koronázásának évében hadjáratot vezetett Halicsba, ahol biztosította a trónt a gyermek Danyiil Romanovicsnak, de a Halics (Galícia) és Lodoméria (Volhínia) királya címet ő vette fel.

„Az új berendezkedés”
Elődeinek gyakorlatával legjellemzőbben a birtokpolitikában szakított, és minden korábbinál több királyi birtokot elidegenített — általában a vezető egyházi és világi személyeknek, hűségük és szolgálataik elismeréseként. A vezető tisztségekbe Gertrúd befolyásának jeleként a Meráni-család tagjai és rokonai kerültek. A királyi birtokokat már I. (Szent) István is adományozott, de az eladományozott udvarnokföldeket II. Andrásig pótolta a Kárpát-medencét mindjobban kitöltő, a peremterületek felé terjeszkedő magyar állam birtokgyarapodása. II. Andrásnak már nem volt ilyen lehetősége, ezért a várbirtokokhoz nyúlt, és várakat, ispánságokat, egész vármegyéket adományozott azok jövedelmeivel együtt örökölhető birtokként híveinek — főként németeknek. A folyamatot gyorsította, hogy az előkelőségek birtokainak növekedésével egyre kevésbé függtek a királytól. Ahogy szilárd bázist tudtak kiépíteni, egyre inkább törekedtek egybefüggő uradalmak kiépítésére; fő céljukká a birtokrészeik közé ékelődő királyi földek megszerzése vált.[4]

Befolyását latba vetve elérte a pápánál, hogy Gertrúd testvérét, Bertoldot tegye meg kalocsai érseknek. A merániak gazdasági és politikai térnyerése egészen az összeesküvésig fokozta a magyar főurak elégedetlenségét. Ennek élén Péter ispán, Bánk bán és veje, Simon állt. Támogatóként szerették volna megnyerni János esztergomi érseket is, a legenda szerint azonban az óvatos érsek kétértelmű levelet küldött. A merénylők 1213. szeptember 23-án, a gyakori halicsi hadjáratainak egyikén hadakozó király távollétében csaptak le. A királynét és udvarát megölték, csak Lipót hercegnek és Bertold érseknek sikerült sértetlenül elmenekülnie. A hazatérő király Péter ispánt karóba húzatta, de további felelősségre vonásra nem került sor.

Gertrúd halála után a német befolyás visszaszorult, de a királyi jövedelmek pótlására II. Andrásnak új adókat kellett bevezetnie. Ez annál is inkább szükségessé vált, mivel az 1211-ben a kunok elleni védelemre a Barcaságba betelepített Német Lovagrend is a kiváltságok maximumát élvezte. Az 1217-ben Magyarországon először kivetett rendkívüli adó a valóságban rendszeresen kivetett pénzadóvá vált. II. András adóit az 1210-es években pénzben beszedett vámok és illetékek formájában vezette be. A királyi udvar gazdálkodásának új rendjét mutatja az ezt irányító szervezet változása is: 1214-ben jelent meg a tárnokmester tisztsége. Az adók behajtását II. András is többnyire a bérbe adta; egyes királyi jövedelmeket egyösszegű bérleti díj ellenében adóbérlők kaptak meg. Pénzváltási illetéket is bevezetett, mivel az emberek vonakodtak elfogadni a gyengébb minőségű, értéktelenebb magyar fémpénzt. A bérleti rendszer kialakulásával a pénzverés decentralizálódott, de törvény tiltotta, hogy a kamaraispánok és a pénzváltók izmaeliták vagy zsidók legyenek.

Az új berendezkedés során a nagyhatalmú előkelők elsősorban a királyi birtokok rovására gazdagodtak meg és ez egyben a királyi birtok és a világi magánbirtok arányának jelentős eltolódását jelentette a magánbirtok javára. A királyi birtokok csökkenésével együtt járt a királyi hatalom gyengülése, ami a nagyurak hatalmaskodásának az elterjedéséhez vezetett. Az adományozások és az erőszakos földszerzés mellett a gazdagok vásárlás útján is gyarapították birtokaikat. A világi földbirtokok megszaporodása és növekedése szükségletté tette az ingatlanok jogos birtoklásának igazolását, ezért megnőtt az oklevéladás szerepe, fellendült az okleveles gyakorlat. A korábban szerzett földbirtokokról azonban még nem készült oklevél, ezért fontossá vált a nemzetségek származásának, a távoli közös ősnek a kimutatása, a régiség vált ugyanis ez által jogforrássá. Az oklevelek ekkortól utaltak általában „de genere” kitétellel a származásra. A nemzetségekről a korból Anonymus gestájából szerezhető a legtöbb ismeret, ami az 1210-es években íródott a legnagyobb valószínűséggel. Azok az előkelők, akik kimaradtak a királyi birtokok adományozásából már 1210-ben megpróbáltak kapcsolatot keresni III. Béla öccsének, Gézának a görög földön élő fiaival, hogy felajánlják a magyar trónt. Ezt a kísérletet II. Andrásnak még sikerült megakadályoznia, de 1214-ben elkerülendő a hasonló próbálkozásokat megkoronáztatta elsőszülött fiát, a későbbi IV. Bélát, aki ekkor még csak 8 éves volt. Emlékeztetőül: Imre király hasonlóan járt el 1204-ben a fiával, III. Lászlóval. 1214-ben II. András Leszek krakkói fejedelemmel szövetségben sikeres hadjáratot vezetett Halics ellen, melynek eredménye lett fiának, Kálmánnak a rövid idejű halicsi királysága.

A megözvegyült András király 1215-ben újranősült. Második felesége a 17-18 éves Jolánta, Courtenay Péter auxerre-i és namuri gróf, II. Fülöp Ágost francia király rokonának leánya lett. A frigyből született András hatodik gyermeke, Jolánta.

Az „új berendezkedés” nagymértékben veszélyeztette a számukban jelentős királyi szerviensek, a várjobbágyok és a várnépek érdekeit. A sókereskedelem bevonása a bérleti rendszerbe pedig jövedelmet vont el a katolikus egyháztól. Az egyház sérelemnek tekintette azt is, hogy az izmaelita és zsidó bérlőkkel szemben hatástalanok voltak az egyházi fenyítés hagyományos eszközei.

II. András keresztes hadjárata
Searchtool right.svg Bővebben: ötödik keresztes hadjárat
1216-ban meghalt Henrik, a Latin Császárság uralkodója. Az egyik jelölt a trónra II. András apósa, a másik maga András volt. A császári trón megszerzése érdekében sürgőssé vált az idáig halogatott keresztes hadjárat megindítása. Mielőtt a király elindult volna szentföldi hadjáratára, megkezdte a visszavonulást az új berendezkedés gyakorlatától. Ezt jelzi azon döntése is, hogy távolléte idejére politikájának korábbi ellenzőjére, János érsekre bízta az ország kormányzását. III. Honoriusz pápa azonban Courtenay Pétert koronázta császárrá. Ezért András a tervezett szárazföldi út helyett – a hadjáratot már nem mondhatta le – a tengeri szállítást választotta, hogy elkerülje Konstantinápolyt. Splitben szállt hajóra és Ciprus érintésével jutott a Szentföldre. A hadjárat során semmilyen érdemi katonai eredményt nem ért el, sőt jelentősebb katonai akciót sem hajtott végre. A tengeri szállítás fejében viszont lemondott Velence javára Záráról, a vállalkozáshoz már induláskor kölcsönöket vett fel, a pénzt ereklyék vásárlására, adományozásra fordította. 1218-ban fölvették a Jeruzsálemi Szent János Ispotályos Lovagrendbe (későbbi Máltai lovagrend), donátus ranggal. Ezt az eseményt a máltai Vallettában, a lovagrend Nagymesteri Palotájában található festmény örökíti meg.[5] Akkon városát elérve azonban felvette a „Jeruzsálem királya” címet. Olyannyira tékozló volt itt is, hogy Gizella királynénak a veszprémi egyháztól kölcsönkért koronáját is el kellett adnia 140 márkáért. Hazafelé, 1218-ban ötletszerű házassági szerződéseket kötött. Ezekből végül Béla fia és Mária leánya esetében lett ténylegesen házasság.

A keresztes hadjárat közvetíthette a később kiadott Aranybullában foglalt egyes rendelkezések alapelveit. A Jeruzsálemi Királyság nemeseinek az ún. jeruzsálemi assizákban foglalt szabadságjogaival - többek közt például az ellenállás jogával - minden bizonnyal megismerkedtek a királyt kísérő magyar urak is, akik útjuk során hosszabb időt tölthettek együtt a szentföldi keresztes királyságok előkelőivel. Így például Ugron királyi kancellár és Tamás egri püspök, akik a Szentföldre elkísérték az uralkodót, később az Aranybullát aláíró nemesek közt is szerepeltek.[6]

A Szentföldről hazatérő királyt szinte polgárháborús állapot fogadta. Az előkelők egy csoportja száműzte a kormányzónak kinevezett János esztergomi érseket is, aki csak a király visszatértekor jöhetett vissza Magyarországra.

Az Aranybullához vezető út
A királyt 1219-ben komoly külpolitikai kudarc érte. Halicsban megdöntötték fia, Kálmán trónját, aki feleségével együtt fogságba esett. II. András csak úgy tudta elérni szabadulásukat, hogy az új halicsi király, Msztyiszlav lánya és Endre fia között jött létre házasság. A halicsi hódító politika, a halicsi belügyekbe történő folyamatos beavatkozás a befektetett anyagi és emberáldozathoz képest rendkívül szerény eredményeket hozott. Tulajdonképpen a hadi vállalkozásban kitűnt főurak jutottak csak újabb birtokadományokhoz. A gazdaságilag meggyengült király 1219-ben „altatta” az új berendezkedés folytatását, sőt 1220-ban bizonyos birtokadományok és az erőszakkal elfoglalt várföldek visszaadását rendelte el. A rendelkezést a végrehajtásban elszabotálták. Az új berendezkedésből kiszorultak ebben az évben érték el, hogy a király megkoronázott fia, IV. Béla megkapta a tengermelléki dukátust. (Imre király szintén így tett II. Endrével).
0

Az Aranybulla
1222 volt a nagy változások esztendeje. Az Imre-párti főurak, akik a már fent említett szerviensekkel szövetkezve tömegbázist is szereztek, palotaforradalmat hajtottak végre, melynek eredményeként II. András a vezető tisztségekből leváltotta az „új berendezkedés” haszonélvezőit és Székesfehérváron kiadta az Aranybulla néven ismertté vált királyi oklevelet hét példányban. Az Aranybullában a királlyal kimondatták, hogy egész vármegyét vagy bármiféle méltóságot ne adományozzon, illetve becsületes szolgálattal szerzett birtokaitól soha senkit ne fosszanak meg. Egy sor rendelkezés a bérleti rendszerrel szembeni ellenkezést fejezte ki. Megtiltották, hogy zsidók és izmaeliták kamaraispánok, pénzverők, sótisztek és vámszedők legyenek. A szerviensek jogot nyertek az átállásra a király szolgálatából Béláéba és fordítva, igaz csak bizonyos feltételekkel, de mégis szabadon. A külföldiek birtokadományban részesítését megtiltották, tisztségbe helyezésüket az ország tanácsától tették függővé. A szervienseket és birtokaikat, továbbá az egyházak népeit mentesítették a királyi adóktól. A szerviensek elfogását és megbüntetését bírói ítélethez kötötték. A főpapok és az előkelők számára az Aranybulla ellenállási jogot biztosított abban az esetben, ha a király vagy utódai a dekrétum rendelkezéseit megszegnék.

Az Aranybulla megszületése II. András korábbi nézeteinek revízióját is jelentette az adópolitikában, a személyzeti ügyekben, az öröklési rendben, az igazságszolgáltatás területén. Ez a királyi dekrétum számos olyan fontos kiváltságot biztosított a szervienseknek, amely később helyet kapott a nemesi szabadságjogok között és így az Aranybulla egy sajátos, középkori értelemben vett „demokratizálás” mutatója. Az okirat neve onnan származik, hogy arany pecséttel látták el, s a „bulla” jelentése pecsét.

Az Aranybulla legtöbb pontja azonban papíron maradt, mivel kevéssel annak megszületése után a palotaforradalommal eltávolított főemberek visszakerültek a hatalmi pozíciókba. Ennek következményeként az év végén a királyi dekrétumot kikényszerítő főurak és a mögöttük álló szerviens tömeg elérte, hogy II. András kompromisszumként átcsoportosítsa a funkciókat a hívei között. A hivatalba lépő új tisztikar azonban biztosítékot jelentett a királynak, hogy folytassa a régi, a királyi birtokokat eladományozó politikáját.

Magyarország nemesi szabadsága alapkövének tartott Aranybullának mind a hét eredeti példánya elveszett, azonban a szövege meglehetősen sok forrásban maradt fenn
0