Ez nem fogalmazás, csak segítek...... Én nem vagyok jó fogalmazásban!

PETŐFI Sándor költészete szorosan összefügg életével, a költő emberi pályáját pusztán költeményeiből is meg lehetne rajzolni. A nagy lírikus leplezetlen őszinteséggel szólt élete mozzanatairól: tanulóéveit, katonaéletét, színészkedését, vándorlásait, szenvedéseit a költemények változatos sorozatában örökítette meg. Ezek a költemények nem mindig művészi alkotások, de az akkori olvasókra nagy hatást tettek, mert bennük egy új irány első úttörője mutatkozott be a közönség előtt. A magánéletét rejtegető, tekintélyt tartó, régi költőtípus helyett előlépett a vidámhangú vándorszínész és elmondta ügyesbajos dolgait.
Különösen családi költészete mutatta be vonzó színben tehetségét. Fellépéséig a szülők iránt érzett szeretet ritkán merészelt helyet kérni a magyar költők lantjain; akkor is vagy kisebb értékű köszöntő vers alakjában hangzott el vagy egy-egy elégikus megemlékezés keretében szólalt meg. Költőink nem tudták, milyen modorban énekeljék meg családi élményeiket; nem is tűnt fel előttük költői értékűnek a családi élet lírája. Petőfi nem törődött a divatos nézetekkel, neki csak édesanyja marasztaló esdeklése csengett a fülébe. (Távolból.) A megindultság és gyöngédség soha sem hiányzik az anyjáról szóló költeményekből. (Füstbe ment terv, Anyám tyúkja, Fölszedtem sátorfám.) Apja iránt érzett szeretetébe eleinte szelíd humor, sőt némi gúny is vegyült; apja, a józan gondolkodású mészáros, nem sokra becsülte a művész-pályát s ez rosszul esett a költőnek. (Egy estém otthon, Apám mestersége és az enyém, Vizen.) De az évek eloszlatták a félreértéseket. Mikor az öregedő gazdának újra ott kellett folytatnia életét, ahol legénykorában kezdte; mikor az emberi álnokság és a sors csapásai arra szorították, hogy ismét két keze munkájával keresse kenyerét: mély meghatottság vett erőt a költőn. Az élcelődés hangja örökre elhallgatott, hogy helyet adjon a fiúi érzelmek nemes megnyilvánulásának. (A jó öreg kocsmáros, Szülőimhez.) Apja és anyja közt osztotta meg most szeretetét; hálás ragaszkodásra intette öccsét is egyik gyönyörű költői levelében. (István öcsémhez.) És jött még egy korszak, amikor atyjáról emlékező költeménye ódai szárnyalással zendült meg: az ötvennyolc éves öreg ember kardot ragadott hazája védelmére, fia a szabadság hősét ünnepelte személyében. (A vén zászlótartó.) A költő odaadóan ragaszkodott szüleihez, szeretetének nagy művészettel adott hangot költeményeiben. Ha az emberek bántották, ha vigasztalásra volt szüksége, ha pihenni akart, szülei hajlékát kereste fel. Halálukat mélyen gyászolta: «Csókolnám még lábuk nyomát is, Mert engemet szívük vérén neveltek fel». (Szüleim halálára.)