Az ötödik korszak, a római költészet aranykora szorosan kötődik az előzőhöz. A kor költői éppoly aprólékos műgonddal formálták meg alkotásaikat, mint a neoterikus költők, azonban már más esztétika és eszmeiség alapján dolgoztak. Már a késői köztársaság korában kiderült, hogy az irodalomnak jelentős szerepe van a politikai eszmék propagálásában, de most az Augustus-kor ideológusai (maga Augustus császár, Messala Corvinus, Maecenas, Asinius Pollio) különösen ügyeltek arra, hogy az új irodalmat az augustusi eszmék szolgálatába állítsák. Leginkább azért, mert egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy Augustus principátusa közelebb áll Caesar diktatúrájához, mint a régi köztársaság államformájához, emiatt szükségessé vált az irodalom támogatásának megszerzése.

Nem volt közömbös, hogy melyik műfaj alkalmas e támogatás vállalására. A retorika a köztársaság végének csatározásai alatt eljutott fejlődése csúcsára, s amúgy sem volt kívánatos, hogy a fórumon kényes politikai kérdéseket feszegessenek. E korban emiatt a műfajt többnyire iskolák falai mögé száműzték példabeszédek, deklamációk formájában. A történetírás is könnyen kényelmetlen helyzetet teremthetett volna a közelmúlt történéseinek feszegetésével, illetve a köztársaság kora hőseinek erényei magaszatlásával. Leginkább a költészet mutatkozott alkalmasnak arra, hogy propagálja az augustusi eszméket. Augustus óvatos volt a költőkkel: nem nyomta el személyes szabadságukat, sőt (mivel maga is foglalkozott költészettel) szerencsés kézzel tudta kiválasztani a tehetségeket, bár ebben komoly szerepet játszottak tanácsadói is, elsősorban Maecenas, aki publikációs lehetőséget és kiemelt anyagi juttatásokat adott a kiválasztott alkotóknak. A Maecenas köré tömörülő költői társaság két fronton is harcolt az új költészetért: egyrészt szembeszállt a neoterikus utánzókkal, másrészt az archaizálók irányzatával, mindkét esetben sikeresen.

Rövid idő alatt remekművekkel jelentkezett az új irodalom: Vergilius eklogákkal és a Georgikonnal, Horatius szatírákkal, epodoszokkal, később ódákkal, Varius Rufus Thyestes című drámájával, Cornelius Gallus, Tibullus, Propertius elégiákkal. E költők munkáikban nem dicsérik ugyan feltűnően Augustust, mégis az új kor ideológiáját terjesztik, azt védelmezik. Horatius elítélően szól a polgárháborúkról, Vergilius a Georgikonban az itáliai kisbirtokosok munkáját, az egyszerű paraszti élet szépségeit magasztalja, Tibullus szerint Venus csendes, békés faluban érzi magát leginkább otthon. Vergilius az Aeneisben bemutatja a római nép őseit, a sorstól kapott hivatását.

Mindeme fenséges témák merőben új stílust igényeltek, s mivel a neoterikus esztétika alkalmatlan volt a hazafias pátosz kifejezésére (hisz az individualizmus éltette), a kor alkotói a klasszikus kor görög irodalmához nyúltak vissza: Vergilius Homéroszhoz, Horatius Alkaioszhoz és Szapphóhoz, Asinius Pollio és Varius Rufus a görög tragédiákhoz. E költészetet tehát a hatalmas eszmék iránti elkötelezettség és a formai tökélyre való törekvés jellemezte. A tökéletes formára való törekvés kettős formából merített: az ólatin irodalom formalizmusából és az alexandriai költészet művészi, esztétikai igényességéből. Természetesen bizonyos fokig udvari költészet volt, hisz hirdették Augustus tetteinek nagyságát, az augustusi kor áldásait, s olykor magasztalták is, de az is igaz, hogy hittek az augustusi politika helyességében, tehát nyugodt lélekkel hirdették reformjait, amelyek valóban katonai és gazdasági konszolidációt hoztak, új erkölcsöt és kultúrát teremtettek. Az újabb nemzedék azonban ezekben az újításokban, vallási és erkölcsi reformokban már csak kötöttségeket látott. Ovidius, aki szinte belenőtt az augustusi aranykorba úgy értelmezte mindezt, hogy aranyért minden megvehető, s akaratlanul is minden sorával az augustusi eszmények ellen fordult, emiatt a reformterveihez következetesen ragaszkodó idős császár száműzette. Az a türelmetlenség, amely Augustus uralkodásának végén a szellemi élet képviselőivel szemben megmutatkozott, utódai alatt tovább fokozódott, s arra a felismerésre vezetett, hogy a császárság összeegyeztethetetlen a szabadsággal.

Ez a legrövidebb, sajnálom.

A római irodalom aranykorát Augustus császár ideje alatt élte. Az udvarban nagy szerepe volt Macaenasnak, aki felkarolta a feltörekvőket (innen ered a mecénás kifejezés). Meg kell említeni a korszakban Vergiliust (Aenis), Ovidiust (legnépszerűbb ő volt; Átváltozások c. munka) , Catullust (szatíra, epigramma, elégia, Leszboszi szerelmi költészet, stb) és Horatiust (Carmenek, Thaliarchushoz, stb), hogy tényleg csak a legnagyobbaknál maradjunk.

Ezen a linken utána is olvashatsz még: http://www.romaikor.hu/roma_tortenelmet_irt_(a_romaiak_tortenete)/romai_csaszarsag/a_korai_csaszarsag/cikk/vergilius__ovidius__horatius___a_romai_kolteszet_aranykora