A Habsburg Birodalom katonai vereségét követő prágai béke (1866. augusztus 23.) után III. Napóleon császár minden igyekezete arra irányult, hogy a váratlanul megnövekedett szomszédját elszigetelje, és ha szükséges, katonai csapást mérjen rá. Az ehhez szükséges katonai szövetséget azonban nem sikerült összekovácsolni. Az Olasz Királyság még Dél-Tirolért cserébe sem volt hajlandó Poroszország ellen fordulni, hiszen az 1866-os porosz–osztrák–olasz háborúban a poroszok szövetségeseként szerezhette meg Venetó tartományt. A Monarchia pedig nem merte német népeit a poroszok ellen indítani, bár a reváns végett több nacionalista érzelmű osztrák katonai kör sürgette mindezt, ám Andrássy Gyula közbelépésének is köszönhetően erre nem került sor. A katonai és minőségi helyzet amúgy sem kedvezett volna a Monarchiának, még Franciaország nagyméretű hadereje mellett sem, a Monarchia új hadereje is mindössze az 1870-es években állt rendelkezésre és tesztelés céljából Boszniában vetették be.

Az idő tehát ismét Bismarcknak dolgozott. A vaskancellár nem is szándékozott kihasználatlanul hagyni a külpolitikai helyzetet, és igyekezett olyan helyzetet teremteni, melyben Franciaországnak nincs más választása, mint a háború. A francia követtel, Benedettivel tárgyaló porosz király a híres emsi táviratban „kidobatta” a franciák diplomatáját. Az eset a franciákat rendkívül felháborította és feltüzelte nacionalista érzelmeiket. Bár maga Napóleon óvakodott a háborútól Poroszországgal, ismervén az abban rejlő veszélyeket, de a francia embereknek a francia dicsőségbe és felsőbbrendűségbe vetett szinte már öntelt hite miatt nagy nyomás nehezedett a császárra.