osztályok

A rómaiak minden korszakban pontosan tudták, hogy társadalmuk osztályokra bomlik. Az embereket két fontos ismérv határozott meg: születése és vagyona. Elsőként az minősíti, hogy szabad vagy rabszolga; a szabadok pedig további felosztásban szabadosok (felszabadított rabszolgák), peregrinusok (szabadok, de idegenek), végül és főképp római polgárok. A polgárok kategóriája is szétválik négy voltaképpeni osztályra, ezek: patrícius, plebejus, nemes és lovag.

a, A patríciusok közé tartozik mindenki, aki tagja valamely gensnek, vagyis olyan vérségi csoportnak, amely közös őstől származtatja magát, annak nevét viseli és kultuszát a tagok közösen ápolják. Ezek Róma legrégibb családjai, és a legnevesebbek is: mint például a gens Cornelia (ide tartoznak a Scipiók), a gens Aemilia, a gens Julia (Julius Caesar).

b, A plebejusok eredete eldöntetlen kérdés. Az első időkben semmiféle joguk nincsen, s úgy tetszik, hogy a patríciusoknak alávetett osztályt alkotnak. Történetük a patríciusokéval azonos jogért vívott hosszú harc története (az Aventinusra való híres kivonulással kezdődött). A Kr. e. 5. századtól a patríciusi gensek mellett megjelennek plebejusaik is, és néhány vegyes gens is. A Kr. e. 3. századra elméletileg kivívják a jogi egyenlőséget; ezzel együtt módosulnak a társadalmi viszonyok, és lassan kialakul egy arisztokrácia, amelynek alapja nem az eredet, hanem a vagyon.

c, A nemesek körébe a Kr. e. 2. századtól már nem csupán a patríciusok tartoznak, hanem mindazok, a plebejusokat is beleértve, akiknek családjából valaki magas tisztséget viselt. Akit családjából elsőként ér ilyen tisztesség, azt ”új embernek” nevezik. Ezek a nemesek alkotják a magját annak a konzervatív mozgalomnak, amely a polgárháborúkban szemben áll a népiekkel. A nemesek aranygyűrűt hordanak, s megilleti őket az a jog, hogy a házuk átriumában őseik szobrait, képeit vagy viaszálcáját őrizzék.

d, A lovagok eredetileg azok, akik az államtól lóadományt kaptak, azaz olyan összeget, amelyből lovat vehettek, hogy a lovasság kötelékében harcoljanak. Később, a Kr. e. 2. századtól a censor jelöli őket a lovagrendbe, ha erkölcsileg megfelelnek és minimum 400.000 sestersius vagyon után adóznak. Ebben az osztályban gazdag földbirtokosok, üzletemberek és ügyvédek találhatók. Általában testületeket alkotnak, és gyakran adóbérlők (az államnak kölcsönöznek). Ilyen minőségben a nevük publicanus. Gaius Gracchus óta, Kr. e. 123-tól joguk van bírói tisztet betölteni. Ám senatorok nem lehetnek, mert egy törvény megtiltja a senatoroknak a kereskedelmi tevékenységet. Ők is arany gyűrűt hordanak és tógát keskeny bíbor szegéllyel, és a Roscius-féle törvény alapján külön helyeket tartanak fenn nekik a színházban.

A társadalomnak ezzel a hierarchikusszerkezetével párhuzamosan létezik egy másik hierarchia, mégpedig a pénzzé, amelyet jól illusztrál a cliensi rendszer, a gazdagot a szegénnyel összekapcsolva. Eredetileg a cliensek olyanok, akiket egy genshez kapcsol a függés vizsonya. A patrónus védelmet és megélhetést biztosít clienseinek. A clienseket a patrónushoz a tisztelet, a feltétlen engedelmesség és segítőkészség elegye kapcsolja. A cliensek a patrónusra szorulnak megélhetésükért, de nagy hatalmú személy cliensének lenni magában is érték. Ám a függés kölcsönös: a patrónus annál fontosabb személy, minél nagyobb és tekintélyesebb a clientiája. A cliensrendszer vulgarizálódása azonban a köztársaság korában a befolyások olyan hálózatát alakította ki, amely az egész társadalomnak maffia színezetet adott.

A birodalom a társadalom hierarchikus szervezetét azzal is hangsúlyozta, hogy egy új rendet hozott létre, a senatori rendet a leggazdagabbak számára, sok kiváltsággal. A császári közigazgatás fontos pozíciót a lovagrendből valók foglalták el. Egyre nő a különbség a leggazdagabbak és az egyszerű polgárok között. Rómában valójában sosem volt középosztály. A Kelet-Római Birodalomban aztán a társadalmat már tisztán kettéválasztja a szakadék a hatalmat birtokló gazdagok és a városi falusi szegények között. Azt azért meg kell állapítani, hogy ezek a társadalmi kategóriák sohasem működtek hermetikusan vagyoni helyzet változása esetén könnyű volt átlépni egyikből a másikba.

Peregrinusok

Így nevezik a szabad embereket, akik római területen élnek, de nem élvezik sem a római polgárjogot, sem a latin jogot. Olyan városokban laknak, amelyek ugyan különféle státuszuk alapján Rómához kötődnek, de saját törvényeik szerint élnek. Kr. e 241-től külön tisztségviselő, a preator peregrinus tiszte az olyan jogi problémákat kezelni, amelyek római területen való tartózkodásuk, illetve római polgárokkal támadt konfliktusaik folytán merülnek fel. A császárság idején a peregrinusok többsége elnyeri a polgárjogot.

Szabadosok

A szabadosok olyan egykori rabszolga, akinek a gazdája visszaadta a szabadságát. Szabad ember lesz, de nem teljes jogú polgár. Nem jár neki a jus connubii, csak a Kr. e. 18 után, sem a jushonorum és a jus sacrorum. Nem szolgálhat légióban. De felveszik valamely városi tribusba, és szavazati jogot kap. Másfelől a szabadosi állapot átmeneti, mert gyermekei már teljes jogú polgárok lesznek.

A szabados felveszi volt gazdája nevének első két elemét, és csak a harmadik utal rabszolga múltjára. Egykori gazdája a patrónusa lesz, akinek tisztelettel és segítséggel tartozik, és többnyire megmarad a szolgálatában.

Hasznot hajtó vállalkozásba is kezdhet, ebből egyesek igencsak meggazdagszanak, és nagy befolyásra tesznek szert. A császárság alatt a törtető és cselszövő hajlamúak fontos hivatalokba jutnak, akár a princeps tanácsadói is lehetnek, mint például Pallas és Narcissus. Mások a művészetekben szereznek hírnevet. A felszabadításnak 3 módja van: Census révén, amikor a censor a gazda hozzájárulásával a rabszolgát felvesz a szabadok névjegyzékébe; a vindicta révén, amely a preator előtt lefolytatott fiktív eljárás; végül végrendeleti úton. Ez utóbbi fordul elő a leggyakrabban.

Rabszolgák

A rabszolga jogi értelemben nem személy, hanem gazdája tulajdona, akivel úgy rendelkezik, mint bármely vagyontárgyával, életének és halálának ura. Nem illetik meg tehát sem a személy, sem a politikai jogok. Ha gazdája beleegyezik, életközösségbe léphet egy másik rabszolgával, de ez nem házasság. Általában lehet csekély vagyonkája, de valójában ezzel is a gazdája rendelkezik.

A rabszolgaság állapota öröklődik, de szabad születésű személy is lehet rabszolgává, ha eljátssza jogait; ha szülei a születése után kiteszik; mert a gyermeket semmi sem illeti meg, szülessék bár a legjobb családban, amíg az apja a magáénak nem ismeri el; ha kalózok rabolják el és a birodalom egy más pontján eladják; legtöbbnyire azonban ha háborúban fogságba esik. Ezen utóbbi helyzet növelte meg a legnagyobb mértékben a rabszolgák számát Itáliában, főleg a köztársaság utolsó két évszázadában. A Kr. E. 200 és Kr. E. 150 között ejtett hadifoglyok száma 2500000-ra becsülik, a gall háborúk folyamán pedig majd egymillió gallt hurcoltak Itáliába. A köztársaság korának végén a rabszolgák száma alighanem meghaladta a teljes népesség egyharmadát. Meg kell különböztetni a közrabszolgákat, akik az állam vagy a város tulajdonai, és hivatalokban, templomokban, más intézményekben, illetve közműveknél dolgoznak. A magánrabszolgák, akik minden szükséges munkát ellátnak gazdájuk háza és birtoka körül, sőt olyan mesterségeket is gyakorolnak, amelyek annak presztízsét növelik, vagy a vállalkozások és műhelyek működtetéshez szükségesek, hogy a gazda jövedelme növekedjék. Az ókorban ők végzik szinte az egész ipari tevékenységet. Sokféle szakmát látnak el, amelyek különféle képzettséget igényelnek a kézművestől a tanárig, a szakácstól az intézőig. Rómában a polgártól nem várják el, hogy dolgozzék; ezért kell mindent a rabszolgáknak végezniük. A kétkezi munka erkölcsileg lealacsonyítónak számít.