Szia. Wikipédiáról néztem.
Első rész (1-10. sor)
A költemény a költő személyes érzelmeivel indul, amely hitvallás a hazaszeretetéről. A „messzeringó” költői jelző hanghatásaival a gyermekkori bölcsőt idézi fel. A fa metafora gyakran visszatérő motívum, egy ősi toposz mely mindig is az életet jelképezte. A két költői eszköz együtt idézi fel Vörösmarty Szózatát. A 6. sor mondata a vers alaphelyzetét fejezi ki. A következő sorokban ezt a gondolatot, apró életképek sorával fejti a költő és érzéseit a tudom háromszori ismétlésével erősíti meg. Számára a haza ismerős bokrokat, virágokat, embereket és ismerős fájdalmakat jelent, amelyeket a háború pusztításai okoztak. A nyári alkony színei a fehér falakon, a lecsorgó vért juttatják eszébe.

Második rész (11-28. sor)
Ez a rész egyetlen mondatból áll, melyben képzeletbeli párbeszéd folyik a költő és a bombázó repülőgép pilótája között. Radnóti érveket sorakoztat fel a pilóta számára, hogy miért ne pusztítsa el az országot. A szerkesztés elve szerint a pilóta fentről szemléli a tájat, mintegy térképet, míg a költő lentről. azaz testközelből érzékelteti az életeseményeket, hiszen gyerekkora óta ismeri és szereti a táj legapróbb részleteit. Egyszer közelről mutatja be az életet, majd a levegőből, a repülőből. A versben szereplő egyetlen tulajdonnév, a „táj” -ra rímelő Vörösmarty Mihály neve, közvetlenül is belekerül a versbe. Ebben a részben a költő ellentétpárokkal dolgozik, amelyben a háborús célpontok a béke képeivel állnak szemben. Az idő- és térmozzanatok váltakozásából filmszerűen, szinte montázs-technikával jön létre a vízió összképe. A „pusztítandó” célpontok Radnóti számára a hazát jelentik, amelyet ismer és szeret. A 17. sortól visszatérnek az első rész életképei, amelyben személyes emlékeit idézi fel. A tudás kétségtelen fölényét, lélektani hitelét konstatálva vonja le végkövetkeztetését, mondja ki a repülő és a költő tudásának, látóképességének versenyében az utolsó szót: „ím itt e kő, de föntről e kő se látható, / nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.” sűrítik az időt. Itt nem a képek rendeződnek az idő szerint, hanem az idő rendelődik alá a képeknek.

Harmadik rész (29-35. sor)
A vers első két részében, Radnóti 28 sorban foglalta össze a saját életének emlékezetes képeit – egyes szám első személyben fogalmazva. A harmadik részben az elbeszélő többes szám első személyre vált és az egész nép nevében nyilvánítja ki meglátásait. A lezáró rész egy konklúzió. A zsoltárok Isten nagyságát dicsőítő stílusában szól a mindenhatóhoz és tesz szemrehányást az emberiség bűneire. A szomszédos népek bűnösnek kiáltottak ki bennünket, Radnóti azonban mélységes békevágytól vezetve vallja, nem lehet bűnös az egész nép, hiszen számtalan olyan tagja van aki „bűntelen” – az újszülöttektől kezdve a költőig. Az utolsó részben megidézi másik nagy nemzeti költeményünk Kölcsey Himnuszának eszméit: „Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, / s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép” = „Hajh, de bűneink miatt / Gyúlt harag kebledben” ). A lezáró rész egy konklúzió.

A külön egységet képező – nyomdatechnikailag is elkülönülő – zárómondat fohásza elkülönül az eddigi versfolyamtól. A „Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.” jelentéstartalmát, képzettársító körét több kutató és irodalomtanításunk is óvó-védő menedéknek magyarázza. A szóhasználat azonban jelzi , hogy a verset szakrális síkon is értelmezni lehet és kell is. Ebben a dimenzióban – ahogy a Bibliában is olvasható - a „virrasztó éji felleg” egyértelműen a Gondviselő Istent jelenti. Hozzá fohászkodik a költő. Radnóti ebben a legutolsó sorban, menedékért könyörög az Úrhoz az egész szenvedő emberiség számára. Világméretű összetartásra az ellenségeskedés megszűnésére utal.

Koszonom Mate!