1786. október 4-én a hesseni tartománygróf és egy zsidó patikuslány törvénytelen fiaként látta meg a napvilágot, apja azonban elismerte őt fiának, s így örökölhette a nevet, és az ezzel járó előjogokat is.

Haynau ifjú korában a katonai pályát választotta, 1801-től aktívan részt vett a napóleoni háborúkban és korán kitűnt tehetségével.

1805-ben francia fogságba esett, 1806-ban kapitány, 1830-ban pedig ezredes lett. 1835-től vezérőrnagyként Milánóban, Radetzky alatt szolgált, fokozatosan emelkedve ezredtulajdonosnak és 1847-ben temesvári hadtestparancsnoknak nevezték ki, de onnét összeférhetetlen természete miatt 1848 májusában, a Batthyány-kormány követelésére visszahívták.

A napóleoni háborúk idején tűnt ki tehetségével, 1848-ban már tábornok volt, és a Habsburgok észak-itáliai tartományaiban állomásozott.

Neve egész Európában hírhedtté vált, mikor 1849 áprilisában leverte a föllázadt Bresciát.

Mindamellett rábízták a felkelő Velence ostromát, melyet teljes erővel folytatott, majd 1849. május végén a magyarországi hadjárat vezetésével bízták meg.

Teljhatalmat kapott, amit azzal szolgált meg, hogy az oroszok segítségével június 20-21-én visszanyomta Görgeyt Perednél, elfoglalta Győrt, július 11-én visszaverte a Komáromból kitörni akaró magyar sereget, megszállta a fővárost, és nyomon követve Dembiñski seregét, Szőregnél, és augusztus 9-én Temesvárnál nagy győzelmeket aratott.

Az 1848-1849-es szabadságharc egyik leggyűlöltebb alakja Haynau volt, nemcsak hazánkban, hanem Európa más országaiban is hírhedtté vált kegyetlenségéről.

1849. október 6. gyásznapként vonult be a magyar történelembe, Julius Haynau tábornagy, az osztrák seregek főparancsnoka e napon végeztette ki Aradon a 13 tábornokot.

Az aradi vértanúk, és a törvényesen, a király által kinevezett Batthyány miniszterelnök kivégzése Európa-szerte olyan óriási felháborodást keltett, hogy Haynaut még 1849 végén visszahívták Magyarországról.

1849 decemberében tette közhírré: tetemes összeggel, 321 879 forinttal alapítványt hoz létre, amelynek kamataiból az éppen véget ért háború rokkantjai segélyben részesüljenek. És nem ám csak a császári oldalon harcolók, az összeget felerészben kellett a császári királyi haderő és a magyar honvédség veteránjai között szétosztani.

1850-ben Ferenc József nyugdíjazta, ekkor Szatmár megyében vásárolt magának birtokot Nagygécen, ott telepedett le, és ott élt haláláig, 1853. március 14-ig.