Edward, a kegyetlen, zsarnok angol király diadalittasan, önelégült gőggel járja végig a leigázott Wales tartományt. Elvárja, hogy a Montgomeryben rendezett lakomán őt dicsőítsék a megalázott „velsz urak”, a „hitvány ebek”. Ám a pohárköszöntő elmarad, s a vendéglátók néma ellenállása éktelen haragra gerjeszti a hódítót. Parancsba adja az énekeseknek, zengjék el ők a tetteit.

Három bárd lép a színre; külön jellem, külön egyéniség mindhárom. Eltérő az életkoruk, más a stílusuk is, de azonos a gyűlölet a zsarnok ellen, lelkükben a fájdalom, a gyász az elesettek miatt, s azonos a meg nem alkuvásuk, hazaszeretetük.

Az ősz énekes „fehér galamb”. Ez a metafora (bibliai jelkép) magában a békesség hangulatát sugallja, de a felzengő ének a pusztulás iszonyú képeit, a fegyverek csörgését, a haldoklók hörgését idézve mond átkot a királyra. Az ifjú „lágyabb éneke” – a hangzás és a tartalom ellentétével – folytatja Edward bűnlajstromát. Ám hiába küldi őt is máglyára a felbőszült király, hívatlanul egy harmadik bárd lép elő, s az ő kobzán is felsír a dal: a költőt – Petőfit – gyászoló siratóének. A király dühe fékezhetetlen: ötszáz velszi énekest ítél szörnyű máglyahalálra. Feldúltan „vágtat fakó lován” vissza Londonba, de égbekiáltó bűnéért lakolnia kell. Bűntudata, lelkiismeretének súlya űzi, kergeti az őrületbe. A vértanúk dalát hallja a néma csendben, az ő átkaik zúgnak fülébe a síp, dob, harsona zenéjén is át.

Ha még kiváncsi vagy valamire ezzel kapcsolatban akkor: https://tudasbazis.sulinet.hu/hu/e0803548-666b-7010-0020-6b726f6e696b_e0803601-6c70-8020-0000-6b726f6e696b