Ha azt a szót hallod, hogy genocídium talán semmi nem jut eszedbe. Pedig milliók estek áldozatául ezzel a latin szóval jelzett szörnyűségnek. Genocídium a szervezett népirtás. A XX. század mindkét világháborújában találkozhattunk ezzel. Az I. világháborúban az akkori török vezetés miatt kb. 600-800 ezer örmény halt meg, de a törökök nem akartak minden örményt kiirtani. A II. világháborúban más volt a helyzet. Hitler a Mein Kampf-ban megfogalmazta a fajelméletet, vagyis hogy vannak olyan népek, például a zsidók és a cigányok, amelyek kiirtandóak. Ez Európában mintegy 11 millió zsidó emberre vonatkozhatott. A tényleges áldozatok száma legalább 6 millióra tehető. A zsidók második világháborús népirtásának saját elnevezése van. Holokausztnak nevezi a történelem. Holo causis görög kifejezés, azt jelenti: egészen elégő áldozat. A zsidóság saját véres tragédiájára a Soa (Soá) kifejezést használja, ami héberül teljes pusztulást, katasztrófát jelent.
Már a II. világháború előtt gettókba zárták a nácik a zsidókat, akiknek sárga csillagot kellett viselniük. A háború kitörése előtt létrehozták a koncentrációs táborokat, amelyek a német hadigazdaságot szolgálták ki. A német területszerzések során gyorsan bővült a lágerek száma. Európa minden országából kerültek ide emberek. A borzalmas körülmények miatt a koncentrációs táborokban az emberek tömegesen pusztultak el. A nácik ezt kevésnek tartották, ezért kifejezetten megsemmisítő táborokat is létrehoztak. 1942 januárjában a vansee-i konferencián hangolták össze Endlösungot (Endlőzungot), azaz a „Végső megoldást“. 1942-től kezdve a megszállt területekről megkezdték a zsidók haláltáborokba történő deportálását.
Megkezdődtek az ipari méretű kivégzések. Elsőként a munkára képtelen, idős, fogyatékos embereket, nőket és gyerekeket irtották kezdetben sortüzekkel. A tömeges kivégzések a német katonák mentális állapotára tragikusan hatottak, és a nácik szerint nem voltak eléggé „hatékonyak“. Ezért új nagyüzemi gyilkolási technikát alkalmaztak, az elgázosítást. A beérkező deportáltakat szétválogatták a még munkaképesekre és a munkaképtelenekre. A hajukat lenyírták, ruháikat elvették. A munkaképteleneket egy zuhanyzószerű terembe vitték, ahol elgázosították őket. A szörnyű kínok között meghalt emberek aranyfogait kiszedték, szemüvegeiket, művégtagjaikat is felhasználták. A megmaradt testeket krematóriumokban elégették.
A legismertebb ilyen megsemmisítő tábor, a holokauszt szimbólumává vált Auschwitz volt. A kapuján lévő cinikus „Arbeit macht frei.” – A munka szabaddá tesz“ – felirat visszautal egy német középkori szokásjogra. A „Stadtluft macht frei“ annyit jelentett, ha egy jobbágy egy évet és egy napot a városban töltött úgy, hogy ura nem fogta el, akkor felszabadult. A kivégzettek 90%-a zsidó volt, de az európai cigányság is a kiirtottak listáján szerepelt. Több mint 200 ezer roma is meghalt a holokauszt során. Deportáltak a táborokba melegeket, fogyatékosokat, de még katolikus papokat is, bárkit, akik nem teljesítették a nácik elvárásait.
Magyarországon 1944 márciusáig, a német megszállásig munkaszolgálatot szerveztek. Ilyen munkaszolgálatban halt meg Rejtő Jenő író a szovjet fronton. Amikor már látható volt, hogy a szovjet csapatok elfoglalják Magyarországot, a munkaszolgálatosokat elkezdték nyugatra hajtani. Akik nem bírták az erőltetett menetet, azokat agyonlőtték. Így halt meg Radnóti Miklós és Szerb Antal is. Magyarországról Adolf Eichmann utasítására kezdődött meg a zsidók deportálása. 1944. május 15 és július 9 közt, azaz 56 nap leforgása alatt elgázosították szinte a teljes magyar zsidóságot. Erről a korszakról szól Kertész Imre Nobel-díjas regénye, a Sorstalanság. Voltak, akik próbálták menteni a zsidókat. Emberek bújtatták őket, a katolikus egyház hamisított keresztleveleket adott ki nekik. A legnagyobb embermentő Raoul Wallenberg svéd diplomata volt, aki több tízezer zsidó megmentésben vett részt. Budapesten két nagy intézmény állít a holokausztnak emléket. A Terror Háza, ami a kommunista hatalomátvétel előtt Szálasiék nyilas központja volt, és a Páva utcai Holokauszt Emlékközpont.