Miklós hazaért a faluszéli házba, és mint aki lopni jár, lábujjhegyen osont be a házba. A bátyja szobája előtt alvó őrök ruháit lándzsával a földre szegezte, majd bement bátyja szobájába. Bármit tehetett volna az alvó emberrel, ám egy ujjal sem nyúlt hozzá, csak azt akarta tudatni vele, hogy itt járt. Óvatosan benyit édesanyja szobájába. Megható a találkozás. Zokogva ölelik egymást. Miklós nyugtatni, vigasztalni próbálja édesanyját. Miután megérlelődött benne a terve, tisztábban kezdi látni a jövőt:
"Nagy erőt érzek mind a két karomban,
Nem vesztegetem azt szérűn és malomban;
Édesapámnak is hallám vitézségét:
Hát csak én gyaláznám meg a nemzetségét?
Felmegyek Budára bajnok katonának,
Mutatok valamit ottan a királynak,
Olyat, ami nem lesz bátyám szégyenére,
Sőt irigység miatt megszakad a lépe."
A felriadt üldözők elől újra menekülni kényszerül Miklós.