A sztoikusok a természetes élet lényegét abban látták, hogy a bölcs ember alkalmazkodik a világegyetem örök törvényeihez. A világegyetem ugyan változik, de törvényei örökkévalóak: az örökké égő tűz, amely mértékkel változik. A lélek is tűz, a nagy világtűz része, s a törvény szabályozta életet kell természetesnek tartani és elfogadni. Szenvedélymentességre van szükség ahhoz, hogy a belső megnyugvást elérjük, ami a szabadság lényege. Szabadság csak belül, a lélekben lehetséges. A bölcs ember ura önmagának és a helyzetének, nyugodt, megtalálta lelke békéjét, még a halállal is nyugodtan néz szembe. Ez a bölcs boldog. A sztoikus a filozófiát három részre osztották: logikára, fizikára és etikára. A híres gyümölcsöskert hasonlattal fejtették ki a három rész összetartozását: a logika a kerítés, a fizika a fa, az etika a gyümölcs. A filozófia gyümölcse az etika, azaz tanulj meg bölcsen, boldogan élni.

Az epikureizmus empirista felfogású filozófia. Az epikuroszi felfogás szerint a legnagyobb öröm a félelemtől való mentesség és a nyugalom, melyeket a tudáson, barátságon, és önmegtartóztatáson keresztül lehet elérni. Aszkétizmussal határos erényes és visszafogott életvitelt hirdet, ezzel ellentmondásba kerülve a hedonista filozófiák többségével. Úgy érvel, hogy egy gazdag lakoma boldogtalanságot hozhat, hiszen ráeszmélhetünk, hogy talán nem lesz a jövőben lehetőségünk megismételni. A szexuális kapcsolat növelheti a vágyat, ezzel elégedetlenséget szülve. A politikát, illetve az abban való részvételt mélyen elítéli.