Ady Endre A föl-földobott kő című versének elemzése

Ady a 20. század magyar irodalmának nagy alakja, a Nyugat munkatársa. Modern költő, aki a nyugati eszméket, új művészeti irányzatokat be akarja hozni a magyar irodalomba. A közvélemény ezért hazaárulással vádolja, ő azonban önkényes népvezérként cáfolja ezt verseiben. Alkotásaiban megjelenik kritikus hazaszeretete, szembesíti a népet annak hibáival, így próbálva jobbá tenni azt.
Magyarság-versei közt az egyik leghíresebb A föl-földobott kő. A mű címe előreutal a központi szimbólumra, a földobott kőre, ami Adyt jelképezi. A kő mindig visszahull a földre, ahogyan a költőt is mindig visszahúzza a szíve, a hivatástudata hazájába.
„Kicsi országom, újra meg újra / Hazajön a fiad.” A kedves megszólítás meghitt, bensőséges hangulatot idéz, az „újra” szó ismétlése pedig nyomatékosítja, hogy a költő mindig hazaszerető marad, mindig visszatér. Ady a bántó közvélemény elől sokszor Párizsba, a nyugati kultúra központjába menekült, erre utal a költemény második versszaka: „Messze tornyokat látogat sorba, / Szédül, elbúsong, s lehull a porba, / Amelyből vétetett.” A nagyvilági életből mindig hazatér, vállalja magyarságát. A porba hull, alacsonyabb, szegényebb, negatívabb helyre, ugyanakkor a por a haza jelképe is egyben, a bibliai utalás (porból lettünk, porrá leszünk) teszi paradoxszá a költői képet.
Romantikus elem a harmadik strófa elvágyódása, a lírai én vágyik a kicsapongó nagyvilági életre, Párizsra, a kultúra fellegvárára. Sivárnak érzi a magyar irodalmi életet, itt hagyná a magyar népet annak cselekvésképtelenségével, azonban „nem menekülhet”: o is magyar, s nemzeti öntudata mindig újra fellángol, kötelessége támogatni, vezetni a magyarságot. Ez a gondolat megjelenik Góg és Magóg fia vagyok én… kezdetű versében: „Fülembe még ősmagyar dal rivall, / Szabad-e Dévénynél betörnöm / Új időknek új dalaival?” Az ő dolga, hogy ápolja a magyar kultúrát, de modernizálja is, a hagyományok megtartásával színesítse azt.
Az eddig E/3. cselekvő E/1.–vé válik a negyedik szakaszban, egyértelműbbé téve a központi szimbólum jelentését. A cselekvő maga a népvezér költő, aki mindig hazaszerető marad: „Tied vagyok én nagy haragomban, / Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban / Szomorúan magyar.” A megszólított a haza, akiért a költő minden körülmények közt kiállna. Ellentmondásosnak tunik ez az állítás, mivel Ady éppen a szerelem, Léda miatt került bele a nyugati élet forgatagába, ahova aztán többször visszavágyik. Még a szerelem és a „nagy harag”, amely a nép bizalmatlanságából fakad, sem tudja elnyomni a „magyar vágyakat”.
A költői hitvallás a következő strófában teljesedik ki: „Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan, / Kicsi országom, példás alakban / Te orcádra ütök.” A versszak formailag az elsőhöz hasonlít, azonban durvább tartalommal bír, ez fokozza a feszültséget. Csak bírálattal, kritikával segíthet a lírai alany a magyarságon. Ezt a nemzetostorozó hazaszeretetet fejti ki Ady ars poetica-verseiben: „Nem tudom, hogy mi a célja / Ennek a hazug életnek, / Mégis néha / Ezért mindent lángba dobnék.” - írja A fajok cirkuszában című költeményében.
Végül az utolsó versszak összefoglalja és megerősíti az identitástudatot: „És, jaj, mindenha szándék, / Százszor földobnál, én visszaszállnék / Százszor is, végül is.” A jaj szó a költő fájdalmas felkiáltása amiatt, hogy a társadalom kiveti, nem bízik benne. Ő mégis a hazának él, ha százszor kitaszítják is, ő mindig visszatér, ezt az erős öntudatot erősíti az utolsó két sor anaforája.
A vers szerkesztése illeszkedik a tartalomhoz, a versszakok utolsó rövid sorai jelenítik meg a visszahulló követ. Tartalmilag is fontosak a rövid sorok, a leghangsúlyosabb elemet tartalmazzák. Ez legjobban az utolsó versszakban figyelhető meg: „Százszor is, végül is.”