Szia, a fogalmazásban sajnos nem tudok segíteni. De mindkét versről bemásolok neked egy kis leírást, hátha segít valamennyit.

Meddő órán:
Rövid, néhány jellemző vonásra szorítkozó önarckép. 1908-ban keletkezett. Egy vézna, szánalmas figurát mutat, aki magányos, szegény, tétlen, szenved, szomorú, beletörődik a sorsába. Kedvetlenül szöszmötöl, nem tesz semmi értelmeset. Az írás pótcselekvés – gondosan írja, javítgatja… „Lomhán”: lassan ír, bágyadt, céltalan. A felmerülő, végig nem gondolt gondolatok, a rövid mondatok szaggatottá, erőtlenné teszik a verset. Monoton, a sorok lezártak, ragrímek, a mély magánhangzók dominálnak. „Én, én, én,” belesikolt a monoton egyhangúságba. A statikus igék a jellemzőek, nincs mozgás.

Magánossághoz:
Elégikó- óda, 1798-ban keletkezett. Újfajta, nagy művészettel megalkotott strófaszerkezettel találkozunk: ezúttal 11 és 8 szótagos sorok váltakoznak Az azonos szótagszámú sorok egymással rímelnek: első 4 sor kereszt- második 4 sor páros rímű. A megszemélyesített magány (allegória) itt „ kedves istenasszony” s 4-szer áldottnak nevezi a költő. A világ nyüzsgésétől való elvonulás, az egyedüllét menedék annak „ ki megvetette a világot vagy akinek már ez nyakára hágott”. A költemény első versszakában megszólítja és hívja a Magánosságot. Kéri, ne hagyja el, hiszen végre reá talált itt, Kisasszondon. Két szakaszon keresztül (2-3.) mely varázslatos tájfestésével ejt rabul, a magány „lakhelyét” írja le. Az emberektől távoli, vonzó természeti tájban szeret gyönyörködni és „múlatni” a Magánosságot. Ide vágyódik a megsebzett ember is. Csokonai pazar bőségben villantja fel a táj elbűvölő gyönyörűségeit, értékeit csak az érzékeny, a művelt emberek veszik észre: az élet csak szépségekre fogékony bölcsek, poéták számára lehet értékes. A nimfákkal csak ők találkoznak. A 4-5. versszakok azt a világot ábrázolják, mely az előző részben bemutatottnak mindenestül az ellentéte. A hatalmasok, a fösvények részére a bölcs által áhított magány gondokat, félelmet, bút, vad unalmat s gyötrelmet szül. Újra szemléletváltás (6-7): az előző szerkezeti egységgel szemben most a magány áldásait, jótéteményeit emeli ki a vers. „ A magán szomorkodóknak”, a boldogtalanoknak, a számkivetetteknek mentsvár a magány. A „virtus” szülője, a bölcsesség forrása, a művész, a poéta számára az alkotó, teremtő ihlet lehetősége. A 8-9. strófákban az érzékeny lelkű poéta és a „kedves istenasszony” szoros, intim kapcsolata kerül előtérbe. A Magánosság megérti őt. „ártalmatlanúl kecsegteti”, hűséges, s nincs tettetés és csalfaság szavában. A színes világtól távoli elvonultság szoktatja hozzá szívét a halál gondolatához, mely a bölcsnek már nem elrettentő többé, hanem kívánatos: a kimúlás „édes” lesz. Az igazi és legteljesebb Magánosság a halál, a halál utáni „nemtudás kietlene”. Még egyszer felsír a költeményben a társadalmi megbántottság panasza: a létezés utáni végtelen álomban el lehet felejteni a világi szenvedéseket. Az utolsó versszakban háromszor hangzik fel újra „az áldott Magánosság” megszólítása, hívása a végső magánosság az elmúlás óhajtása és siettetése. Az elmúlás azonban mégis iszonyat és borzalom, nem olyan édes kimúlás, mint ahogy ebben a versében elképzelte. Öröklött tüdőbetegségét egy súlyos tüdőgyulladás fordította tragikusra.

Szia! Az esetleg meg van adva, hogy milyen szempontok alapján kell összehasonlítani?

Csatoltam képet.