1589-ben, lengyelországi bujdosása előtt írta a költő ezt a katonadalt,katonaéneket.Ihletforrása nem a pillanatnyi élmény volt, hanem a búcsúzás hazájától, a végvári vitézi életformától, a borongó visszatekintés a múltra, az emlékek felidézése. Joggal besorolhatnánk akár a búcsúdalok, akár az elégiák közé is.

A költemény "címzettjei" a vitézek: nemcsak róluk, hozzájuk is szól közvetlenül a vers – közvetve pedig a mindenkori olvasóhoz. – Szerkezetében szigorú elrendezettséget vehetünk észre.

Az 1. versszak lelkes költői, szónoki kérdése önmagában rejti a választ is: a végvári életformánál nincs szebb dolog a világon. Elsősorban a tavaszi természet harmonikus szépségével érvel a költő. A hosszú téli tétlenség után a végvárak lovas katonái kikeletkor kezdhették meg törökellenes harci tevékenységüket.

Szép ez az élet azért is, mert alkalmat nyújt a férfias erények – ügyesség, bátorság, önfeláldozó harc – kiélésére. Három versszakon keresztül (2–4.) mozgalmas képek sorozatában villantja fel a költő a vitézi élet egyes mozzanatait: a harci kedvet, a portyára készülést, az ellenség elé vonulást, az éjszakai ütközetet, majd a csata utáni letáborozást.

Az 5. strófa, elhagyva a részleteket, azok fölé emelkedve – a katonaéletet a kor legmagasabb eszményének rangjára emeli. A végvári vitézek az emberség és a vitézség példaképei. Csupán a jó hírnév és a szép tisztesség önzetlen küzdelmük jutalma. Harcuk egyszerre jelenti az "édes haza" és a kereszténység védelmét. – A strófát záró hasonlat tartalma: a sólyom szép, gyors, bátor, célratörő, hűséges (gazdájához zsákmányával visszatérő) ragadozó madár; vadászatra használták abban az időben.

Három strófán át (6–8.) újra a végvári katonaélet egyes jelenetei peregnek előttünk. A színhely, a szereplők és az események is hasonlók a 2–4. szakasz képeihez, de már átszínezi őket a vitézi élet lemondásainak, kockázatainak s végül a hősi halálnak gyászosabb hangulata.

De éppen ez, a szép tisztességért a sétáló palotát, tanuló oskolát, szórakozást, sőt még az életet is hátrahagyó önfeláldozó sors teszi dicséretessé a végbeliek példáját.

Az utolsó versszakban (9.) a búcsúzó költő őszi hasonlattal mond istenhozzádot a végek katonáinak. Az Isten áldását kéri számukra, és hadi szerencsét kíván nekik a csatamezőkön.

katonaének: a népköltészetben és a műköltészetben egyaránt ismerős, ősi műfaj: a katonák életéről, harci tevékenységéről szóló lírai költemény. Leggyakoribb alműfajai: a csatadal, a toborzóének, a katonasirató, a katonakeserves. A műfaj magyarországi virágzása a 18. századra tehető. Legszebb alkotásai Balassi Bálint vitézi énekei és a kuruc dalok.