A 18. század Franciaország gazdasági és kulturális aranykora volt. A népesség a század folyamán 20 millióról 28 millióra nőtt és a mezőgazdaság is képes volt táplálni a gyorsan szaporodó lakosságot. Az ipar a pénzügyi stabilizációnak, az áremelkedésnek, az új piacok megnyitásának és a brit újítások fokozatos átvételének köszönhetően határozott fejlődésnek indult. A leggyorsabban a kereskedelem fejlődött, a belkereskedelem ötszörösére, a gyarmatokkal folytatott kereskedelem pedig a tízszeresére nőtt.

A felvilágosodás hívei egyre kevésbé kötődtek a régi vallási és politikai tanításokhoz, hittek a tudomány hatalmában, a reformok sikerében, a társadalmi fejlődés lehetőségében. Azt vallották, hogy a világ átalakítható, és ez feltétlenül javulást, fejlődést eredményez majd. Ez a világnézet természetesen csak a társadalom felsőbb rétegei között terjedt el, ez a szűk réteg azonban vezető pozíciót töltött be, és meg volt győződve róla, hogy a tömegeket is meg tudja majd győzni a reformok szükségességéről.

A franciaországi abszolút monarchiát két egymástól függetlenül keletkező, majd összekapcsolódó és egymást kölcsönösen felerősítő válság buktatta meg. Az egyik az 1770-es évektől kibontakozó gazdasági válság volt, amely az 1788-as rossz termés és az azután következő rendkívül hideg tél által felerősítve 1789-re mozgósította a városi és vidéki tömegeket. A másik a politikai válságba átnövő pénzügyi válság volt, amely 1788-89-re megbénította a kormányzatot. A politikai válság reformmozgalomhoz vezetett, amely számíthatott az élelmiszerhiány által mozgósított néptömegek támogatására is.

A 18. századi háborúk terhe 1786-ra halmozódott fel, amely a pénzügyi összeomlás szélére sodorta a kormányzatot. A társadalom vezető csoportjainak kormányellenes fellépése bírták rá a kormányt a rendi gyűlés összehívására. Ezek a rétegek pedig a felvilágosodás hatására egyenesen a régi rend teljes felszámolására törekedtek.

Nem tudom, ez mennyire lenne elég. Ennyit találtam csak róla.