Vers elemzés.

A hosszú első szakaszon egy alapellentéthúzódik végig: a költőés az idegen pilóta másként látja az országot. E kétféle nézőpont különbözőségét hangsúlyozza a fent és a lent ellentéte, a rideg katonai célpontok és az élettel teli, bensőséges részletek szembeállítása. A tárgyilagos, szenvtelen hangnem érzelmileg telített líraisággal váltakozik. Valójában a humanizmus és az embertelenség világa kerül egymással szembe a költeményben.

Tagadásból indulva vált át a költő forró vallomásba: fölnevelő, ápoló szülőhelyét és a testét majdan befogadó, eltakaró földet vallja hazájának. Ez az otthona, itt minden és mindenki ismerős: bokrok, virágok, emberek. Rejtett célzás ez a Szózatelső két strófájának gondolati-érzelmi tartalmára: a bölcső és a sír – az ápol s eltakar metaforákra.

A gyengéd képek sora elvezet „a házfalakról csorgó vöröslő fájdalom”-hoz, a háború, a bombázások valóságához. Ekkor és itt kapcsolódik be a vers világába a fenti, az idegen szemlélet, annak a látásmódja, „ki gépen száll fölébe...”. Öt elszigetelt (nem egymás után következő) sorba zárt érzéketlen, nyers közlés az országot csupán pusztítandó hadi célpontként mutatja be. A „látcsőn” át csak gyár, vad laktanya, vasút, gyárüzem látható, fentről, messziről valóban halott „térkép e táj”. Ezt a látványt ellensúlyozza fokozatosan bővülő terjedelemben az eleven, emberi melegséget, részvétet, meghatódottságot tartalmazó képsor: a közeli és személyes emberi világ. A haza fogalma a táj, a természet, az emberi környezet, az egyéni érzések, emlékek s a kultúra egységéből fonódik össze.

A második egység önbírálattal indul. A megbélyegzett, áldozatnak kijelölt költő ártatlanul is vállalja – népével együtt – a kollektív bűnösséget, azt a vétket, amelyet nem ő, hanem mások követtek el. Ez a két sor („Hisz bűnösök vagyunk mi...”) a Himnusz negyedik versszakának bűntudatos sóhaját hívja elő: „Hajh, de bűneink miatt / Gyúlt harag kebledben.” De rögtön ezután a bűntelenek – dolgozók, költők, csecsszopók – dicsérete zeng fel himnikus hangon. A jövőt féltő s egyben a jövőben bizakodó hazafi merengő reménye hevíti át a sorokat.

A verset lezáró legutolsó mondat (önállóan kiemelt sor!) egyetlen fohász: szívet szorongató vágyakozás olyan védelem után, mely oltalmazólag borulhat a hazára és a költőre is. A megálmodott jövő után visszazuhan a vers a jelenbe, a bombatámadások éjszakáiba. (Az utolsó sornak az áttételes értelem mellett van konkrét jelentése is: felhős időben nem bombáztak az idegen repülőgépek a háborúban.)

A költemény tartalmához simul a verselés is. A rajongó felsorolások frissességét, könnyedségét festik alá az aránylag hosszú sorok fürge jambusai is.

Az egyes verssorok 13–14 szótagból állnak, s a hetedik szótag után erős sormetszet, szünet zökkenti meg a ritmust. Páros rímek kapcsolják össze a sorokat.

Ritmizáljuk együtt az első két sort!

szótag

rím

– –

|

u

–

|

– –

|

u

||

u

–

|

– –

|

u

–

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,

13

a

u

–

|

u

–

|

u

–

|

–

||

u

–

|

– –

|

u

–

nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt

13

a

[Ezt a sorfajtát nibelungizált alexandrinnak is szokták nevezni.]

Ellentét: 1.a gondolatok, képek, jellemek vagy helyzetek szándékos szembeállítása művészi céllal. 2. a gondolatritmus egyik fajtája, ellentétes tartalmú, de rokon szerkezetű mondatok összekapcsolása.

Nibelungizált alexandrin: 7/6 osztású, jambikus lejtésű tizenhármas sor, középen erős sormetszettel.

Radnóti Miklós: Nem tudhatom
- verselemzés -

Keletkezése:
A vers 1944 januárjában keletkezett. Európa a második világháború utolsó éveiben jár. A háborús pusztítások még nem érték el hazánkat, de a zsidó népességet már számtalan megkülönböztető törvény sújtotta. Radnóti sem taníthatott, alkalmi munkákból élt, többször elvitték munkaszolgálatra is, ahol megalázó feltételek mellett élt és dolgozott.

Témája:
A Nem tudhatom című versben az emberi és állampolgári jogaiból kitagadott költő hitet tesz hazaszeretetéről, hűségéről, elkötelezettségéről.

Felrémlik a verset olvasva József Attila fohásza:
„S mégis magyarnak számkivetve,
Lelkem sikoltva megriad –
édes Hazám, fogadj szívedbe,
hadd legyek hűséges fiad!”

Szerkezete:
Radnóti költészetére jellemző, hogy verseinek megkomponáltsága, szabályossága annál szembeszökőbb, minél nagyobb a káosz a külvilágban. Mintha a háború poklát, borzalmait a belső rend harmóniájával próbálná ellensúlyozni.

Ez a szerkesztési elv tükröződik ebben a versben is: a költemény számszerűségét tekintve is tudatosan megkomponált. A költő 36. születésnapjának közeledtével 36 sorban foglalja össze gondolatait.

1. rész: 1-10. sor:
Az első rész hitvallás a hazaszeretetről. A messzeringó költői jelző jelentésével, hanghatásaival is a gyermekkori bölcsőt idézi fel. A fa metafora ősi toposz – mindig is az emberi életet jelképezte.
A két költői eszköz együtt idézi fel Vörösmarty Szózatát:
Hazádnak rendületlenűl
Légy híve, oh magyar;
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.

A 6. sor tételmondata fejezi ki a vers alaphelyzetét: „Itthon vagyok.” Ezt a gondolatot fejti a ki Radnóti a következő sorokban apró életképek sorával – a tudom háromszori ismétlésével erősítve érzéseit.
Mit jelent számára a haza? Ismerős bokrokat, virágokat az út mentén, ismerős embereket, és ismerős fájdalmakat is, amelyeket a háború pusztítása okozott. A nyári alkony színei a fehér falakon a lecsorgó vért juttatják a költő eszébe – valószínűleg abban a házban siratnak valakit, akit a háború elvett a családjától.

II. rész: 11-28. sor
Ez a rész egyetlen mondat, és egy képzeletbeli párbeszéd zajlik benne a költő és a bombázó gép pilótája között. A költő érveket sorakoztat fel a pilóta számára, hogy miért ne pusztítsa el az országot.
A szerkesztési elv itt egyszerű: a pilóta fentről szemléli a tájat, csupán egy térképet lát maga előtt, míg a költő lentről, ahol a térképet élet tölti meg.
Az egyetlen tulajdonnév – Vörösmarty Mihály – rímel a tájra, így „személyesen” is belekerül a versbe a Szózat költője.
A második részben ellentétpárokkal dolgozik a költő: a háborús célpontok állnak szemben a béke képeivel (vad laktanya – szelíd tanya; gyárat – dolgozót; gyárüzem – gyerek).
A pusztítandó célpontok a költő számára a hazát jelentik, amelyek ismer és szeret. Visszatérnek az első rész képei – most már felsorolásokban kibontva (erdő, füttyös gyümölcsös, szőlő, a sírok anyóka, a bakterház udvarán gyerekek és kutyák játszanak).
Végül személyes emlékeket idéz fel: szerelmeit és egy apró követ, amely szerencsét hozott neki gyermekkorában. Mindez nem látható fentről, de talán átérezhető.

III. rész: 29-35. sor
A költő az 1-2. részt 28 sorban foglalta össze, ebben saját életének képeit mutatta meg - egyes szám első személyben fogalmazva.
A harmadik részben megváltozik az elbeszélő – többes szám első személyre vált – az egész magyarság, az egész nép nevében beszél. Stílusában a régi prédikátorok hangján szól istenhez, a zsoltárok isten nagyságát dicsőítő stílusában, a bűnös emberiséget ostorozva. A szomszédos népek bűnösnek kiáltottak ki bennünket, Radnóti azonban mélységes békevágyától vezetve vallja, nem lehet bűnös egy egész nép, hiszen számtalan olyan tagja van, aki bűntelen – az újszülöttől kezdve a költőig.
Az utolsó részben megidézi másik nagy nemzeti versünk eszméit: Kölcsey Himnusza zeng soraiban (Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, / s tudjuk, miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép = Hajh, de bűneink miatt gyúlt harag kebledben).

Az utolsó sor elkülönül az eddigi versfolyamtól. Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó, éji felleg. Ebben a sorban egy hatalmas szárnyon megjelenő védő-óvó madár képe bontakozik ki. A virrasztó éji felleg a bibliában a Gondviselő Istent jelenti (virrasztás = vigília). Az egész világot beborító szárnyas virrasztó csak isten lehet, hiszen csak ő képes az abszolút virrasztásra, aki sem szellemében, sem testi valójában nem alszik el virrasztás közben.

Radnóti védelemért, menedékért könyörög az úrhoz az egész szenvedő emberiség számára.

Radnóti Miklós (1909—1944) műveivel és sorsával egyaránt a magyarság emlékezetébe véste nevét. 1944 őszén munkaszolgálatos rabként lelte halálát: a végső kimerültség állapotában végeztek vele őrei a Győr felől Nyugatra vezető úton.

A mű vallomás a hazáról. Akkor írta Radnóti, amikor az embereket származásuk szerint megkülönböztették egymástól, és a zsidó eredetű magyarokat üldözték. A költő tudta, hogy Magyarország népe nem érez együtt a világháborút kirobbantó náci németekkel és magyar követőikkel. Az üldöztetés ellenére vállalta magyarságát: a magyar költők utódának, Arany János „unokájának” vallotta magát, és nem ingott meg a magyar nép s a haza szeretetében.

A vers fönt és lent, közel és messze ellentétére épül. Arra, hogy miként látja a hazai tájat és embereket a bombázó pilótája a magasból, és miként látja ő, a költő. A pilóta csupán térképről ismeri a tájat: kijelölt célpontokat lát benne, gyárat és laktanyát, amelyet le kell bombáznia. Ezzel szemben a költő gyerekkora óta ismeri és szereti a táj legapróbb részleteit.

Nem veszteget szót a költő a második világháború gonosz erőire, melyek miatt országnak-világnak szenvednie kell. Azt sorolja részletesen, amit félt, mert veszélybe került. Dicséri a gyermekekben megnövő értelmet, amely „világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva, / míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja”. Kimondatlanul vádolja az értelmetlen háborút. A bölcs szeretet hangján zengő vers itt forrósodik fel legjobban. Az utolsó sor fohásza az éjszaka védő „szárnyához” szól, mely eltakarja a hazát a bombázók elől.

A költő a legszemélyesebb emlékeit sorolja fel, amikor számba veszi, hogy neki mi mindent jelent a hazai táj. Radnóti egyik nagy erénye az életszerűség. Érzékeny minden apró rezdülésre, mely az élet féltett szépségét fejezi ki. Kedvesség van a sok gyereket nevelő bakter s a gyár udvarán hempergő házőrző említésében. A park a költő régi szerelme színhelyét idézi, az utca köve pedig iskoláskorát egy maradandó emlékével. Ezekhez képest a pilóta látásmódja szörnyen embertelen és szegényes: ő nem az életet nézi, hanem, hogy mit semmisítsen meg.

A vers dallamossága zeneileg fejezi ki a vers meghatott komolyságát és felelősségérzetét, azt, hogy a költő a személyes sorsához kötve, de saját veszélyeztetettségén túlemelkedve szemléli a világot.

A költemény az elégia műfajába tartozik. Az elégia komoly, borongó hangulatú szemlélődés és emlékezés, amely maradandó tanulságot érlel meg a költőben. Radnóti elégiájában a szemlélődés — a személyes emlékekkel együtt — a haza szeretetében erősít meg: hibáival, bűneivel együtt vállalja a költő a hazát. Mintha Kölcsey Himnuszára visszhangozna:
„Megbünhődte már e nép / A multat s jövendőt.”

Nem tudhatom
- az egyik legszebb magyar vers a hazaszeretetről
- Berzsenyi ódáinak és Arany 50-es években született verseinek gondolatai
- a haza intim világként jelenik meg, összeforr az otthon fogalmával
- egyéni élmények vegyülnek a tájelemekkel
- első részben a hazafias reformkori ódákat idéző hangnemben szól a hazáról
- már itt burkoltan megidézi Vörösmartyt: „bölcsőd az, s majdan sírod is”
- a második egység egy kép kibontott elemzése
- a táj felülről nem hordozza a lényeget, nem mutatja a fontos részleteket
- a külső szemlélő számára pusztán az ország elmaradottsága szúr szemet
- jellegzetes motívumok kiragadása: komondor, szöcske, Vörösmarty
- a tájelemekből fokozatosan közelít rá az egyes emberekre, végül személyes élmények is megjelennek
- az utolsó sorokban közéleti, nemzeti gondolatok kapnak helyt
- Jónáshoz hasonlóan Radnóti kegyelmet kér „bűnös” nemzetünknek
- Kölcsey Himnuszának hangnemében zárul a vers