A Károlyi- illetve Berinkey-kormányok által beterjesztett és a Nemzeti Tanács által elfogadott több mint negyven néptörvény és csaknem négyszáz rendelet közül az új választójogi törvény alapján minden bármelyik hazai nyelven írni-olvasni tudó 21 éven felüli férfi és 24 éven felüli nő szavazati jogot kapott. Az új törvény alapján tartandó általános választásokat 1919. áprilisára tűzték ki.


Károlyi felosztja földjeit a parasztok között
Törvénybe iktatták a sajtó-, az egyesülési és gyülekezési szabadságot. A háború következtében az összeomlás szélére sodródott gazdaság, a tömegessé vált nyomor és infláció körülményei között vezették be a szociális reformokat: a munkanélküli-segélyt, az adóhátralék elengedését, a 14 éven aluli gyermekek foglalkoztatásának betiltását, emelték a béreket, a leszerelt katonáknak jelképes végkielégítést adtak, tervezték a nyolc órás munkanap bevezetését és a társadalombiztosítás kiterjesztését. 1919. február 15-én a nagybirtokosok, a katolikus egyház és a szociáldemokraták különböző javaslatait ütköztető heves viták után fogadták el a kisgazdapárti Nagyatádi Szabó István által előkészített földtörvényt, amely az 500 holdnál nagyobb magán- és a 200 holdnál nagyobb egyházi birtokok kártalanítás ellenében való kisajátítását és egy-egy család eltartására alkalmas kis- és középbirtokokra való felosztását mondta ki. A parcellázást azonban csak Károlyi maga kezdte meg kápolnai birtokán 1919. február 23-án.

A demokratikus berendezkedés mellett a Károlyi-rendszer kormányai törekedtek a belső rend megszilárdítására is, de az önkényes földosztások, parasztlázadások, fosztogatások közepette sem hirdettek statáriumot. 1919 februárjában a kormány rendőri erővel lépett fel két, nemrégiben megalakult szélsőséges szervezettel szemben: feloszlatta a diktatórikus jobboldali kormányzatot és a történelmi határok fegyveres védelmét követelő, Gömbös Gyula vezette Magyar Országos Véderő Egyletet (MOVE), a Kommunisták Magyarországi Pártjának harminckét vezetőjét, köztük Kun Bélát pedig az 1919. február 20-i munkanélküli-tüntetés után, amely lövöldözéssel végződött, vizsgálati fogságba záratta.

A tanácsköztársaság gyakorlatilag teljhatalmú irányító szerve – kormánya – a Forradalmi Kormányzótanács (FK) lett. A Forradalmi Kormányzótanács miniszteri feladatokat ellátó tagjai a népbiztosok voltak, a névleges vezetője Garbai Sándor volt, ténylegesen azonban a külügyi népbiztos szerepét betöltő Kun Béla volt a legbefolyásosabb politikus. A hatalom megtartása érdekében létrehozták a Vörös Őrséget.

A Tanácsköztársaság idején szavazhatott először az a társadalmi réteg, mely korábban többször – hiába – követelte magának ezt a jogot, a magyar nők teljes választójogának első megadása pl. a Tanácsköztársaság idejére esett: 1919. április 2-től minden 18 életévét betöltött férfi és nő szavazati joggal bírt, feltéve hogy dolgozott.[7] Szintén a munkásmozgalom régi követelése teljesült azzal, hogy bevezették a 8 órás munkaidőt. Szocializálták, azaz közös, állami tulajdonba vették a lakóházakat, a szállodákat, az üzleteket, a külkereskedelmet, az áruházakat, a 100 holdnál nagyobb földbirtokokat, az iskolákat, a színházakat, a mozikat, a könyvtárakat, a műkincseket, a gyógyszertárakat, a lakóházakat, egyes helyeken a kisiparosok műhelyeit és szerszámait, a pénzintézeteket és a lakóházakat, illetve a 20 munkásnál többet foglalkoztató ipari, bánya- és közlekedési üzemeket. A tulajdonosok hirtelen rájuk szakadt jogfosztottságuk mellett úgy érzékelték az új rendszert, mint amely kiforgatja őket anyagi és erkölcsi javaikból, amelyik mindent elvesz.[8] A kisajátított közép- és nagybirtokokat nem adták a parasztoknak, mert szövetkezetesítést terveztek, ám június végétől a szegényparasztoknak veteményeseket osztottak. A földről szóló rendelet szerint földtulajdon nem illetett meg olyan személyt, aki nem dolgozott rajta.

A földosztás elmaradása miatt a földre hiába váró földművesrétegek fokozatosan kiábrándultak a proletárdiktatúrából; a földjüket egy újabb kisajátítástól féltő parasztgazdák pedig fokozatosan szembehelyezkedtek az új rendszerrel. Az elégedetlenkedők megfélemlítésére, az „osztályellenség” megsemmisítésére, a belső felkelések letörésére terrorkülönítményeket hoztak létre („Lenin-fiúk”), amelyek Szamuely Tibor irányítása alá tartoztak.[8] Amikor a legnagyobb szükség lett volna a nemzeti összefogásra, a tanácshatalom intézkedéseivel a tulajdon mentén vágta ketté a társadalmat.


Pogány József a Tanácsköztársaság népbiztosa munkások közt agitál
Húsz százalékkal csökkentették a lakbéreket, a többszobás polgári lakásokba proletárcsaládokat költöztettek, általános bérrendezés keretében 10-80%-kal megemelték a jövedelmeket.[forrás?] Új tankönyveket adtak ki, megszüntették az iskolában a napi kétszeri imádkozás kötelezettségét, eltiltották az egyházi tanárokat a tanítástól, a nevelési és oktatási intézményeket állami tulajdonba vették. Azonban az istenhit, a vallás és az egyház elleni agitáció az emberek többségének vallásos érzékenységével ütközött. A vörös szín erőltetése és a nemzeti színek mellőzése csaknem az egész lakosság hazafias érzelmeit sértette. A proletárdiktatúra egyértelmű rokonszenvet csupán a honvédő küzdelem vállalásával ébresztett.

Egységes élelmezést vezettek be, de a jegyrendszer érvényben maradt. Az üzemek vezetését a munkásokra bízták, helyi tanácsok alakultak, néhány szakember az üzemi tanács ellenőrzése mellett irányította a termelést. Kiterjesztették a társadalombiztosítást, rendelkeztek a gyermekek és tanoncok védelméről, valamint a nők egyenjogúságáról. Kezdeményezték a nemzetiségi elnyomás felszámolását, deklarálták a nemzetiségek jogait, betiltották a prostitúciót, létrehozták Magyarország első tüdőszanatóriumát. A nemzetiségi kérdések megvitatására Kun Béla április 5-i nyilatkozatában az Osztrák–Magyar Monarchia területén alakult államok konferenciájának összehívását ajánlotta.

A Tanácsköztársaság internacionalizmusát amellett, hogy az alkotmány szerint „választók és választhatók más állam polgárai is”,az is jelezte, hogy a magyarországi nemzetiségi kommunista csoportokból megalakult a Magyarországi Nemzetközi Szocialista (Kommunista) Föderáció.

Június második felében parasztgazdák, hadviseltek felkeléssorozata robbant ki a Duna két partján, Kalocsa és Dunapentele között. Szamuely büntetőkülönítménye kegyetlenül leverte és megtorolta a felkeléseket.

A tanácsrendszer elleni legnagyobb fegyveres akcióra június 24-én került sor a fővárosban. A ludovikások megszállták a telefonközpontot, a Dunán monitorok vonultak a pártközpont ellen. A fegyveres próbálkozás azonban elszigetelt maradt, a Vörös Őrség és a hadsereg fővárosi egységei heves tűzharc után rövid idő alatt felszámolták. Kun Béla véres megtorlásától Guido Romanelli olasz alezredes mentette meg a magyar proletárdiktatúra ellen szervezett, gyorsan elfojtott felkelés résztvevőit, köztük a Ludovika Akadémia növendékeit és parancsnokaikat, a felkelés vezetőit.[9]

A forradalmi terror Szerkesztés
Searchtool right.svg Bővebben: Vörösterror

A Lenin-fiúk vezérei: 1. Cserny József parancsnok, 2. Papp Sándor, 3. Radányi Kornél, 4. Nével József, 5. Natusek Szaniszló
A Tanácskormány 1919. március 21-i rendeletével bevezette a statáriumot, kitételként megszabva, hogy a bűnösök felett forradalmi törvényszék ítél.[10] A rendőrséget és a csendőrséget a Vörös Őrséggel (Budapesten kb. 3000 fő) váltotta fel (utolsó napokban a vezetője: Rákosi Mátyás), amely részben felfegyverzett munkásokból, részben a korábbi hivatásos állomány – utóbb a proletárdiktatúra szempontjából megbízhatatlannak minősült, s a diktatúra védelmére nem is mindig felhasználható – tagjaiból állt. A Vörös Őrök szakmai kiképzése elsősorban a bűnügyi ismeretek, a legfontosabb rendőri intézkedések elsajátítására, a fegyverhasználatra, a fegyelmi szabályzatra, az elsősegélynyújtásra, a közlekedési, határrendészeti ismeretekre és különböző jogszabályok megismerésére terjedt ki. A kormányzótanács megosztott volt az új rend vélt vagy valós ellenségeivel szemben alkalmazott szervezett erőszak tekintetében. Elítélték a testi és lelki kínzással való bizonyíték gyűjtést mégis a parancsnokok ilyen nevelési útmutatást adtak: „A nyomozásnak elsősorban az a célja, hogy a gyanúsított ellen határozott bizonyítékot gyűjtsön, mert csak is az a helyes nyomozás, amely annyi terhelő bizonyítékot vett a felszínre, amennyi arra szükséges, hogy a gyanúsított azoknak a súlya alatt a bűncselekmények elkövetését kénytelen legyen beismerni. A bizonyítékok lehetőleg bizalmasan szerzendőek be, tehát a vörös őr csak akkor folytassa le a nyomozását nyilvánosan, ha a bűncselekmény természete azt megkívánja vagy, ha a bizalmas adatgyűjtés a nyomozás hátrányára van.” A Vörös Őrség a Vörös Hadsereg kiegészítő része és a tagjait a hadseregbe bármikor át lehetett helyezni. Szervezetileg így épült fel: 1. Belügyi Népbiztosság Vörös Őrségének központi osztálya; 2. Városi parancsnokságok; 3. Vármegyei parancsnokságok; 4. Járási parancsnokságok; 5. Községi kirendeltségek.[11] A szociáldemokrata politikusok nagy része ilyen intézkedéseket nem támogatott, a kommunisták, legfőképp Szamuely Tibor illetve Lukács György népbiztos azonban nemcsak szóban, hanem tettleg is megvalósították. Lukács György így írt például Korvin Ottóról (politikai osztály vezetője júniustól): „Mint a politikai rendőrség vezetője éles szemmel és fáradhatatlanul őrködött a burzsoázia minden ellenforradalmi megmozdulása fölött. Nagy szervező tehetségével és fényes intuíciójával és kimeríthetetlen találékonysággal sikerült időben tudomást szereznie minden ellenforradalmi mozgalomról. Az Ő érdeme volt, hogy a tanácsdiktatúra alatt sikerült féken tartani az ellenforradalmat. Az, hogy igen gyakran elégtelenek voltak a rendszabályok nem rajta múlott, hanem azon, hogy a szociáldemokraták nyíltan vagy titokban szabotálták a forradalmat.”[12] Politikai háttértámogatásukkal Cserny József vezetésével egy 200 fős különítmény állt fel, akik „Lenin-fiúk”nak nevezték magukat. Hírhedt páncélvonatukon járták az országot és mindenütt felléptek, ahol a tanácsrendszert veszélyeztető megmozdulásokat sejtettek. Ezen kívül, főleg Budapesten több, eszközökben szintén nem válogató (rekvirálások, túszszedés) kommandót is felállítottak. A vörösterror halálos áldozatainak számát 300-600 közé teszik különféle források.[13] A szociáldemokrata többség hatására[14] a Kormányzótanács végül elítélte ezeket a cselekedeteket és elrendelte az osztagok lefegyverzését. Az értelmetlen, túlzott terror sok helyütt hozzájárult a tanácskormány maradék támogatásának elvesztéséhez.