Azon az estén, amikor a sűrű erdő mélyén a csillagok fénye csak alig szűrődött át a lombkoronák között, mélyen beteljesedettnek éreztem a hivatásomat. A vitéz harcosként, akinek nevéhez félelem járt az ellenséges seregben, éjszakai őrséget álltam, készen arra, hogy védelmezhessem hazámat és uramat.

Ám a sors kegyetlen fordulatot tartogatott számomra ezen az éjszakán. Miklós, a falusi molnár, hirtelen és váratlanul támadást intézett ellenem. Kezében egy nehéz malomkőt szorongatva, a sötétben szinte démoni alakká változott, amint felém dobta a nagy súlyt. Én, aki eddig oly bátran és hűségesen szolgáltam, most tehetetlenül álltam az útjába, ahogy az őrült lendülettel megközelített.

A malomkő csapása vakító fájdalmat hozott, amint élesen találkozott a testemmel. Az égő fájdalom és az elhomályosuló látás között még hallottam a malomkő megkoppanásának zaját, ahogy az éjszakába visszhangozott. Az erőm lassan elhagyott, miközben a hideg valóság lassan beborított engem, és a sötétség magába szippantott.

Így veszítettem el a küzdelmet, egyetlen hirtelen csapásban, a malomkő kegyetlen ütése által, ami a halál hűvös ölelését hozta el számomra. És így, az erdő mélyén, ahol az életet szolgáltam, a sötétségbe hajolva, véget ért egy bátor katona küzdelme.