Hét krajcár; novellisztikája
Az 1907 körüli Móricz Zsigmond még nem találta meg igazi hangját. Élményei javát lefojtotta, hónapokig nem tudott "írást cselekedni". Ekkor vesztette el egy félrekezelt tüdőgyulladás következtében második kisfiát. Ez a rettenetes csapás hatott a művészre felszabadítóan. Kisfia koporsójánál írta meg a Hét krajcárt (1908), a később írói pályája szimbólumává nőtt novellát, amelyben először fogadja pártfogói póz, leereszkedő szánakozás nélkül testvérré a koldust, a szenvedő embertársat.
Ebben a gesztusban van a Hét krajcár szemléleti újszerűsége; ebben látta Móricz Zsigmond is. A Hét krajcár vallomásból, átélésből táplálkozó, az elbeszélés végéig egyre emelkedő hőfoka elég arra, hogy újraszínezze s eggyé ötvözze az irodalmunkban már korábban meglevő elemeket, s a novella egészében megváltoztassa, magasabbra emelje az egyes részek értelmét. A külön, közhelyként ható bevezetés népmesei hangulatot kap, a krajcárt kereső játékból tragikum sűrűsödik, s a befejezés érzelmesen romantikus mondatai a novella legmélyebb mondanivalójának hordozóivá válnak. Kinek jutna eszébe a novella végén, hogy anekdotát kezdett olvasni a szegénységről. Csak embereket lát: az édesanyát, a kisfiát, – aki a novella írójával azonos – az öreg koldust, a könnyesen vidám történetet: a Hét krajcár könnycseppjei alól felkacagó nevetést és a kacagás nyomán kibukó vért. Mosolygó idillt és sötét tragédiát, megrendült lírát és könnyesen mosolygó humort. Együtt, egyszerre láttatni könnyet és mosolyt egy művön belül, tragédiát és idillt, a legnehezebb művészi feladat. A legnagyobbaknak is ritkán sikerül. A novellában talán Csehovnak leginkább. S Móricznak a Hét krajcárban.
A Hét krajcár után szabadulnak fel Móricz lefojtott faluélményei, s születnek meg a parasztság föld utáni vágyát, a falu lázadó és erotikus indulatait megszólaltató novellák, a Csipkés Komárominé, A százszínselyem keszkenő, A cica meg a macska, a Tragédia, valószínűleg az Itthon is.
1909-ben szokatlan időben, aratás táján jelent meg első novellás kötete Hét krajcár címmel, a Nyugat kiadásában. Nagyobb sikere nem volt még novellás könyvnek, mint ennek a 130 oldalas, tizenkét novellát tartalmazó, sejtelmes címképű füzetnek. Szerzőjét eddig jóformán senki sem ismerte. A kávéházak legtájékozottabb újságírói is csak hallomásból tudtak róla: annyit, hogy Gajári lapjának, Az Ujságnak, legtehetségtelenebb riportere. S némi mesét: a vidéket járja pörge kalapban és debreceni tájszólásban írogat. Olvasni nem olvastak tőle semmit, írásait még ingyen sem közölték érdemesebb helyen. Most egyszerre fogalommá érik a neve, mindenünnen írást kérnek tőle és mindenütt – tizenöt folyóiratban és napilapban – köszöntik. Többek között Lukács György, Schöpflin, Aladár, Kosztolányi Dezső, Barta Lajos, Elek Artur, s a századelő legnagyobbja: maga Ady Endre, azzal a forrósággal, ahogy egykor Petőfi Arany Jánost köszöntötte: "egyedül felér egy forradalmi szabadcsapattal".
Most már könnyen megy az írás. A magára talált író, érezve a Nyugat és az újért küzdő társak szeretetét, egymás után írja regényeit, novelláit és színdarabjait, némely évben több kötete jelenik meg egyszerre, s könyveinek gyorsan szükséges az újabb kiadása. 1919-ig a Hét krajcár öt, a Sárarany hét, Az Isten háta mögött négy, a Magyarok öt kiadásban jelent meg.
162A Hét krajcárnak, s általában Móricz forradalmak előtt írt novelláinak talán a drámaiság a legszembetűnőbb újsága. Nem pusztán a stílus és elképzeltetés drámaiságáról van szó, egymagában ez még nem jelentene többet "dinamikus" epikánál. A drámaiság a szemléletben, a gondolkodásban rejlik, amely kérlelhetetlen vagy-vagyokban lát és láttat. Ez a látás teremti a jellegzetesen móriczi hősöket: a heroikus indulatú embereket, a vergődő lelkeket, akik a szabadulás és új élet teremtésének vágyával küzdenek életük kiteljesedéséért.
Innen beállításuk erőteljessége, a színpad-jelenetre emlékeztető exponálás. Alakjait olyan helyzetekbe állítja, amelyekben emberi-erkölcsi arcuk a legteljesebben meg kell, hogy mutatkozzon. A legtöbb Móricz-novella in medias res kezdődik: egy történés-folyamat végső kifejlését adja, a kirobbanásra érett fordulópontot, az emberi élet olyan sorsdöntő fordulatait, amelyek bevilágítanak az egész emberbe, múltjába, jelenébe, s e múlton és jelenen keresztül a környező társadalomba. A drámaiság az induló század forradalmat érlelő és forradalmat veszejtő világának a kifejezője; a rendkívüli, de kitöréskor legtöbbször kilátástalanul szétoszló vagy tévútra futó feszültség művészi megjelenítése. A szenvedély, a lírai hőfok, az alakokkal való teljes azonosulás azé az íróé, aki a "most vagy soha" hitével küzd a magyar Ugar megtermékenyítéséért.
A magyar novellának a század első évtizedében számos jeles művelője volt, de igazán maradandót kevesen alkottak. Móricz a realizmus talaján maradva fogalmazta újjá a novella műfajának klasszikus formáját. Megtartotta a régi elbeszélő modort, a szűkszavúságot, a csattanót is – a szükséges mértékben. A kompozíció tömörségét még fokozta is; biztos kézzel, kerülgetés nélkül írja le a dolgokat és a cselekménybe ágyazza a pszichológiát. A külső jellemzésre kevés a szava. Nem beszél, nem boncol, nem fejteget; reflexióiban legfeljebb tömörítve adja meg az alakok gondolatmenetét, amennyire az elkerülhetetlen. Legtöbbször azonban mindent megtudunk a történésből, a szereplők dialógusaiból. Elkésettség lenne ez? Megkésett "naturalista" lenne – ahogy a korban többen hitték? Inkább a régi erényeket is őrző modern író. A biztos vonalvezetés, a fordulópont, a tömörség, a klasszikusok öröksége, a líraiság, a vallomásszerűség, pszichológia, az ösztönök, a tudatosba belejátszódó tudatalatti rajza, és nyelvi bátorsága a korabeli modernséggel rokonítja. S innen nézve történésre épülő stílusa és drámaisága nem elmaradottság, hanem többlet, amellyel meghaladta az analitikus iskolát, a kor vizuális és pikturális hatásokat kereső irodalmát.