A magyarság életében Etelközben sordöntő fordulat következett be, mivel politikai szervezettsége eljutott a legmagasabb szintre, az államiság szintjére. Addig a nép függetlenül, hét „vajda” (vezér) szövetségi irányítása alatt élt. E hét vajda közül Levedi csak az első volt az egyenlők között, de egyeduralmat nem birtokolt.

A vajdák egy-egy törzs vagy vezéri nemzetség élén álltak, vagyis törzsfők vagy nemzetségfők voltak. A forrásadatok szűkössége miatt a törzs és a nemzetség társadalmi fogalma nehezen választható külön a korai magyar történelemben. A nemzetség a közös ősatyától származott családok összessége, természetes alakulás, amely fenntartja a jogi és a gazdasági közösséget. A törzs főleg katonai célzatú, mesterséges képződmény, amelyet több nemzetségből szervez össze egy vezéri nemzetség.

A hét vezér, a „hét fejedelmi személy” közül Álmos emelkedett mind fölé, aki családi hagyománya szerint Attila hun király leszármazottja volt. Valószínű, hogy a vérszerződést (ezt a szkíták óta ismert sztyeppei szokást) a többi vezér nem egészen önként, hanem Álmos katonai erejének hatására köthette. Álmost azonban személyes rátermettsége és őseinek nemzedékek óta meglévő politikai tapasztalata is alkalmassá tette az egyeduralomra. Mivel Álmos 820 körül születhetett, ezért a főhatalmat a 9. század derekán szerezhette meg, amikor felnőtt, tetterős férfivá vált.

A vérszerződéssel olyan erős állami egységbe tömörültek a magyarok, hogy a törzsek önálló politikai tényezőkké sosem válhattak. Mivel Álmos utódai közül fiát, Árpádot és annak dédunokáját, Gézát (Szent István apját) külföldi írók egyaránt „nagyfejedelem” címmel említik, ezért Álmos sztyeppeállamát Magyar Nagyfejedelemségnek érdemes neveznünk. A fia­tal magyar állam erejét jellemzi, hogy még Etelközben csatlakoztak a magyarokhoz a kazároktól elpártolt kabarok (a török eredetű szó jelentése: ’lázadó’). Őket egy törzsbe tömörítették, és katonai segédhadként alkalmazták.