Hello.

A cselekmény
Az opera a „legendás időkben” játszódik a Kékszakállú várában. Valójában azonban nem valódi környezetben és időpontban történnek az események, hanem egy férfi lelki életének meg nem fogható zárt világában, amelynek rejtelmeibe igyekszik behatolni az azt megismerni akaró szerelmes nő.

Az opera a regös népies ízű prózai prológusa után kezdődik. A Kékszakállú herceg – Judit szüleinek ellenére, vőlegénye is volt már – új feleséget visz a várába. A szövegkönyv a következőként írja le a színpadi helyszínt: Hatalmas, kerek, gótikus csarnok. Balra meredek lépcső vezet egy kis vasajtóhoz. A lépcsőtől jobbra hét nagy ajtó van a falban; négy még szemben, kettő már egészen jobboldalt. Különben sem ablak, se dísz. A csarnok üres, sötét, rideg, sziklabarlanghoz hasonlatos. Mikor a függöny szétválik, teljes sötétség van a színpadon, melyben a regös eltűnik. Hirtelen kinyílik fent a kis vasajtó és a vakító fehér négyszögben megjelenik a Kékszakállú és Judit fekete sziluettje. Kékszakállú: „Megérkeztünk./Íme lássad:/Ez a Kékszakállú vára./Nem tündököl,/mint atyádé./Judit, jössz-e még utánam?” Judit szerelmes, a Kékszakállúról és a váráról szállongó szörnyűséges hírek ellenére is követi férjét: „Megyek, megyek Kékszakállú.”

A várba lépve észrevesz hét lezárt ajtót. Kéri a Kékszakállút, nyissa ki, hogy „Szél bejárjon, nap besüssön”. A Kékszakállú vonakodik, figyelmezteti is Juditot, de ő egyre követeli a kulcsot. A Kékszakállú odaadja az első ajtó kulcsát. (Az ajtó feltárul, vérvörös négyszöget nyitva a falba, mint egy seb. Az ajtó mögül mélyből jövő véres izzás hosszú sugarat vet be a csarnok padlójára.) „Ez a kínzókamra, Judit” – mondja a Kékszakállú. Judit megrendül a vér látványától, de a második ajtó kulcsát is kiköveteli. (Csattan a zár és feltárul a második ajtó. Nyílása sárgás vörös., de szintén sötét és félelmes. A második sugár az első mellé fekszik a padlóra.) Az ajtó mögött a fegyveresház van, tele véres hadi szerszámokkal. Judit kéri a többi kulcsot is, hiába kérleli a Kékszakállú: „Vigyázz, vigyázz miránk, Judit!” A harmadik kulcs a kincseskamrát nyitja. (Judit megfordítja a kulcsot. Meleg, mély érchanggal nyílik az ajtó. A kiömlő aranyfénysáv a többi mellé fekszik a padlón.) Judit az ékszereken is vért lát, miként a korábbi szobákban is: „Vérfolt van az ékszereken!” (Hirtelen a negyedik ajtó felé fordul és gyorsan kinyitja. Az ajtóból virágos ágak csapódnak ki és a falban kékes-zöld négyszög nyílik. A beeső fénysáv a többi mellé fekszik a padlón.) Judit szép virágoskertet lát. „Minden virág neked bókol” – mondja a szerelmes Kékszakállú, ám Judit a rózsákon is vért vesz észre. Kérdéseire a férfi egyre kétségbeesett kéréssel válaszol: „Judit szeress, sohse kérdezz”. (Az ötödik ajtó feltárul. Magas erkély látszik és messzi távlat, és tündöklő özönben ömlik be a fény.) A herceg büszkén mutatja be országát: „Lásd ez az én birodalmam,/Messze néző szép könyöklőm./Ugye, hogy szép nagy ország?”, amire Judit elámulva válaszol: „Szép és nagy a te országod.” A férfi lelkesülten tovább folytatja: „Most már Judit mind a tied./Itt lakik a hajnal, alkony,/Itt lakik nap, hold és csillag,/S lészen neked játszótársad.” Judit azonban itt is baljós árnyat fedez fel: a tájat véres árnyat vető felhő takarja, de azért ki akarja nyittatni a további két ajtót is. A Kékszakállú kétségbeesve hívja szerelemre, de a nő nem tágít, kéri a hatodik kulcsot is. (Judit némán követelően nyújtja érte a kezét. A Kékszakállú átadja a kulcsot. Judit a hatodik ajtóhoz megy. Mikor a kulcs elsőt fordul, zokogó mély sóhajtás búg fel.) A herceg még most is könyörög: „Judit, Judit ne nyissad ki!” – mindhiába. (Judit hirtelen mozdulattal az ajtóhoz lép és kinyitja. A csarnokon mintha árny futna keresztül: valamivel sötétebb lesz.) Az ajtó mögött a könnyek tava van, a bánat és a szomorúság helyszíne. A férfi, felkészülve az újabb kérésre, előre kijelenti: „Az utolsót nem nyitom ki. Nem nyitom ki.” Judit – noha sejti már, mit rejt a hetedik ajtó – mégis, már-már hisztérikusan követeli annak kinyitását. A herceg megtörve adja oda neki az utolsó kulcsot: „Fogjad… Fogjad… Itt a hetedik kulcs./Nyisd ki Judit. Lássad őket./Ott van mind a régi asszony.” (Judit még egy ideig mozdulatlan. Aztán lassan, bizonytalan kézzel átveszi a kulcsot és lassan, ingó lépéssel a hetedik ajtóhoz megy és kinyitja. Mikor a kulcs csattan, halk sóhajtással becsukódik a hatodik és az ötödik ajtó. Jóval sötétebb lesz. Csak a négy szemközti ajtónyílás világítja színes sugaraival a csarnokot. És akkor kinyílik a hetedik ajtó és holdezüst fény vetődik be rajta, hosszú sugárban, megvilágítva Judit arcát és a Kékszakállúét.) (A hetedik ajtóból előjönnek a régi asszonyok. Hárman koronásan, kinccsel rakodtan, glóriásan. Sápadt arccal, büszke járással jönnek egymás mögött és megállnak szemben a Kékszakállúval, aki térdre ereszkedik.) Ezt mondja: „Szépek, szépek, százszor szépek.”, majd sorra elmeséli, hogyan ismerte meg őket: az elsőt hajnalban, a másodikat délben, a harmadikat este lelte. (A Kékszakállú megáll Judit előtt. Hosszan szembenéznek. A negyedik ajtó becsukódik.) „A negyediket éjjel leltem.” Judit ijedten válaszolgat, kérlel, de már nincs visszaút. A Kékszakállú palástot terít a vállára, koronát tesz a fejére, ékszerekkel díszíti. „Szép vagy, szép vagy, százszor szép vagy,/Te voltál a legszebb asszony,/a legszebb asszony!” – mondja. (Hosszan szembenéznek. – Judit lassan meggörnyed a palást alatt és gyémántkoronás fejét lehorgasztva, az ezüst fénysáv mentén bemegy a többi asszony után a hetedik ajtón. Az is becsukódik.) A remélt, vágyott boldogság helyett újra eljött a magány, az örök egyedüllét. A Kékszakállú megrendülten rebegi: „És mindig is éjjel lesz már…/Éjjel… éjjel…”