Hello.

1.) Az elso vilaghaboru kezdete

Előzmények

Közvetett
A 19. század végén a tudományos és technikai vívmányok következtében gyorsuló ütemű termelés együtt járt a gyarmatbirodalmak nagyarányú növekedésével: új nyersanyaglelőhelyek és piacok megszerzése lebegett a gyarmatosító államok szeme előtt.

A világháború előtt a Föld térképét az európai érdekeltségek színezték be. Európa országai közül ekkor kevés olyan akadt, amelynek nem voltak gyarmatosított területei: ilyen kivétel volt az Osztrák–Magyar Monarchia, a Balkán fiatal államai, Norvégia, Svédország és Svájc. A legnagyobb gyarmati érdekeltséggel az Egyesült Királyság és Franciaország rendelkezett, illetve a gazdaságilag akkor még értéktelen, de nagy területű Grönland révén, Dánia. Emellett Olaszország és Spanyolország is fontos észak-afrikai területeket birtokolt, de a Német Birodalom afrikai valamint jelentéktelen óceániai gyarmatai nem álltak arányban gazdasági erejével. Az egyesült Németország 20 év alatt olyan komoly geopolitikai erővé nőtte ki magát, hogy a császár flottaépítési programot hirdetett, amelyet Tirpitz admirális dolgozott ki. Ez a program viszont veszélyeztette a Brit Birodalom érdekeit, így hamar szembekerültek egymással. A britek 1914-ig 28, míg a németek 18 olyan csatahajót bocsátottak vízre, amelyek 20 mérföld távolságból is el tudták egymást pusztítani. Közben más érdekellentétek is kialakultak, hiszen az Orosz Birodalom a Balkánon kívánta megvetni a lábát, míg Franciaország a korábban elvesztett területeket akarta visszaszerezni Németországtól.

Ezek az okok arra késztették Európa országait, hogy új katonai szövetségi rendszereket hozzanak létre, amelyek később a világháború eseményeit is meghatározták: az antant és a központi hatalmak. Ezeknek a „blokkoknak" a léte ugyanolyan esetleges volt, mint a megelőző tömörüléseké. Az egyik oldalon – a közös nyelv és kultúra összehangoló erejéből adódóan is – a Német Birodalom és az Osztrák–Magyar Monarchia – oroszellenes – kettős szövetsége (1879. október 7.) állt. Később (1882. május 20.) az előbbi két birodalom és Olaszország megkötötte a hármas szövetséget, ami nem a kettős szövetség kibővítése, hanem egy új, alapvetően franciaellenes tömörülés volt.

1892. augusztus 17-én orosz–francia katonai egyezmény született, amelyet 1894-ben ratifikálták, majd ezt egészítette ki az 1904. április 8-án megkötött francia–angol egyezmény, az Entente cordiale (ejtsd: antant kordiál), azaz „szívélyes egyetértés” (innen az antant hatalmak kifejezés). A viszony teljesen kölcsönössé 1907 augusztusában, az angol–orosz szerződés megkötésekor vált, innentől lehet számítani a hármas antant létrejöttét.

A két szövetségi tömb első komolyabb incidense az első marokkói válság volt, amikor Franciaország ki szerette volna terjeszteni hatalmát Marokkóra is. Ezt megtudva II. Vilmos német császár Tangerbe érkezett, hogy biztosítsa támogatásáról a marokkói szultánt. Ekkor a franciák mozgósítást rendeltek el a német határnál. A háborút a nagyhatalmak végül megakadályozták. A marokkói válságot 1906-ban konferencia keretében rendezték, amikor elismerték Marokkó függetlenségét. 1911-ben újabb marokkói válság alakult ki, amikor felkelés tört ki az országban. Vilmos császár 1911. július 1-jén Agadir kikötőjébe küldte a Panther (Párduc) ágyúnaszádot, az úgynevezett „párducugrás” azonban sikertelen volt. A britek rákényszerítették a németeket Marokkó, mint francia protektorátus elismerésére, cserébe viszont a németek afrikai területeket szereztek meg.

Közvetlen
Az európai hatalmakat a török uralom alól felszabadult Balkán újrafelosztása is szembeállította. 1908-ban a Monarchia annektálta Bosznia-Hercegovinát, ami a nagyszerb álmokat dédelgető Szerbia számára elfogadhatatlan volt. A két ország éles ellentéténél fajsúlyosabb probléma volt Oroszország és a Monarchia viszonya, mivel Szerbia Oroszország pártfogoltja volt. A Monarchia félt attól, hogy a kis balkáni államok területi növekedése az orosz befolyás növekedését hozza magával, ezért ellene volt ezen államok területszerzéseinek. Az első Balkán-háborúban a kis államoknak sikerült új területeket elhódítani az Oszmán Birodalomtól, amit részben a háború után a nagyhatalmak is megerősítettek 1913. május 30-án, a londoni egyezményben. Azonban Albánia létrejötte és a kielégítetlen expanziós igények miatt egy hónap múlva kitört a második Balkán-háború, amelyben a balkáni államok egymással harcoltak. A háború másfél hónap után, augusztus 10-én a bukaresti békével ért véget. A balkáni államok ezúttal sem voltak elégedettek az új határvonalakkal, ezért a világháború során ismét szembekerültek egymással.

A boszniai annexió után a szerb nacionalista szervezetek – a szerb kormány támogatásával – merényletek elkövetését tervelték ki. Ilyen szervezet volt a Fekete Kéz is, amely szervezet első terve Oskar Potiorek táborszernagy, Bosznia kormányzójának meggyilkolása volt, de még a tervezés során elvetették ennek a megvalósítását. 1914 tavaszán viszont megtudták, hogy a Monarchia trónörököse érkezik Szarajevóba, így ő lett az elsődleges célpont. 1914. június 28-án Ferenc Ferdinánd trónörökös egy boszniai hadgyakorlat megtekintésére utazott Szarajevóba. A hadgyakorlattal éppen az volt a Monarchia célja, hogy demonstrálja erejét a forrongó Balkánon. A délelőtt folyamán merényletet kíséreltek meg a trónörökös ellen, amit ugyan ő maga sértetlenül túlélt, ám kíséretének egyik tagja – egy katonatiszt – megsebesült. Nem sokkal később Ferenc Ferdinánd útra kelt, hogy meglátogassa a kórházban a katonatisztet, ám útközben Gavrilo Princip, a Fekete Kéz nevű titkos szerb szervezet tagja pisztollyal halálosan megsebesítette őt és feleségét. A merénylet éjszakáján a Monarchia több városában is, különösen a horvát és a boszniai területeken, szerbellenes tüntetéseket tartottak. Ezeket az eseményeket Oskar Potiorek is szervezte és támogatta. Ferenc József II. Vilmos német császárhoz fordult, levelében utalva arra, hogy Szerbiával az ellentétek soha nem simulhatnak el. Helmuth Johannes Ludwig von Moltke német vezérkari főnök kifejtette: az erőviszonyok most a legkedvezőbbek, 1914 után csak romlani fognak, mert Oroszország vasúti hálózatot épít ki, és ezzel gyorsabb felvonulásra is képessé válik az orosz haderő. A válasz tehát ez volt: most, vagy soha!.

A trónörökös temetése után, július 5-én Vilmos császár biztatta Ferenc Józsefet az ultimátum megküldésére, és garantálta a német támogatást egy esetleges háborúban. Két nappal később az osztrák-magyar kormányülésen arról tanácskoztak, hogy Szerbia megtámadásával az Orosz Birodalommal is szembekerülnek, de nem engedhették meg maguknak, hogy gyengének tűnjenek a szláv népek szemében a trónörökös meggyilkolását követően. 1914. július 22-én Leopold von Berchtold külügyminiszter megküldte Wladimir Giesl von Gieslingen belgrádi osztrák–magyar követnek a Szerbia elleni ultimátumot. A követ másnap átadta a dokumentumot a szerb kormánynak, 48 órát adva a válaszra. Július 25-én elfogadtak minden pontot, kivéve az 5. pontot, amely a szuverenitás megsértésének tartottak. A Monarchia ekkor részleges mozgósítást rendelt el, majd július 28-án hadat üzent Szerbiának. Ezzel kezdetét vette az első világháború.

Magyarország mint az Osztrák–Magyar Monarchia része, külügyeiben nem független politikai hatalomként lépett háborúba. A szerb helyzetre és a Ferenc Ferdinánd ellen elkövetett merénylet jelentőségének túlbecsülésére jellemző, hogy a háborús helyzet már 1914 júliusában megérett a konfliktusra. Ekkor már nyilvánvaló volt, hogy Bécs nem mond le a Szerbia elleni akcióról, amelyhez gróf Tisza István csak annyit tudott hozzátenni, hogy július 14-én feltételül szabta: a Monarchia jelentse ki előre, hogy a Szerbia ellen indítandó akcióval jelentéktelen határkiigazításokon kívül szerb területek megszerzésére nem törekszik.

Mindkét szövetségi rendszer vezető tábornokai és más magas beosztású katonatisztjei is gyors háborút vizionáltak. Ennek hatására a politikusok is rövid fegyveres konfliktusokat reméltek.


2.) Oroszorszagi forradalom

Az 1917-es októberi orosz forradalom (hivatalos kommunista elnevezéssel nagy októberi szocialista forradalom, rövidítve: NOSZF) 1917. november 7-én (az Oroszországban akkor használt julián naptár szerint október 25-én) Oroszország akkori fővárosában, Petrográdban (ma Szentpétervár) lezajlott forradalmi eseménysor.

Előzményei

1917 februárjában az első világháború tragikus történései, a katonai összeomlás, a nép és a katonák elégedetlensége hatására Oroszországban polgári demokratikus forradalom tört ki, megdöntötték a cári rendszert (február 23.).

Az újonnan felállt ideiglenes kormánynak azonban kevesebb volt a tényleges hatalma, mint a munkások, parasztok, katonák és matrózok közvetlenül választott tanácsainak (szovjet), amelyek a városokban, gyárakban és laktanyákban működtek. Az útmutatás a petrográdi szovjettől érkezett, amely már az 1905-ös forradalomban is vezető szerepet játszott, és a februári forradalom első napjaiban újjáalakult. A szovjetek megerősödésének következtében a bolsevikok már nem támogatták az ideiglenes kormányt. Július 3–4-én a bolsevikok puccskísérlete megbukott. Lenin Finnországba menekült. Trockijt, Lunacsarszkijt, Kamenyevet bebörtönözték.

A bolsevik párt – a júliusi vereség ellenére – katonailag jobban meg volt szervezve, mint az összes többi oroszországi politikai erő. Ők rendelkeztek a legrégibb illegális múlttal és legnagyobb terrorista tapasztalattal. Csak nekik jutott eszükbe, hogy a hiányzó belföldi támogatást külföldiekkel helyettesítsék: a puccsban fontos szerepet szántak az általuk beszervezett, a bolsevik mozgalom lelkes híveivé vált kínai vendégmunkásoknak és magyar, német, lett és lengyel hadifoglyoknak.

A bolsevik hatalomátvétel sikerét – a politikai helyzet sajátosságai mellett – több szerencsés véletlen is elősegítette, melyeket Lenin ügyesen ki tudott használni:
- Éppen egynapos vasúti sztrájk volt Szentpéterváron, megszakadt a kapcsolat a főváros és az egész ország között.
- A puccs napján érte el a leszerelt tisztek, sebesültek, dezertőrök száma a fővárosban maximális mértékét, kb. 200 000 főt, ami súlyos problémát jelentett a kormány szempontjából.
- A Balti flotta hajóit október 24-én (november 6-án) éjszaka a Néva folyó torkolatába vezényelték.
- A puccs napján ülésező Tanácsokban Leninnek sikerült elérnie, hogy a fegyveres felkelés terve többséget kapjon.

Események

Az orosz forradalmi hagyományokat, az ingatag politikai helyzetet és a polgári kormány népszerűtlen intézkedéseit (mint amilyen például a háború folytatásának terve, a földosztás és a választások halogatása) kihasználva 1917. november 7-én (a julián naptár szerint október 25-én) a Finnországból titokban visszatért Lenin vezetésével lázadás tört ki Szentpétervárott. Lenint a svájci emigrációjából korábban a német titkosszolgálat juttatta vissza Oroszországba, hogy ezzel is gyengítse első világháborús ellenfelét.

A felkelés Lev Davidovics Trockij – a végrehajtó bizottság elnökének – irányítása alatt a városba vezető utak lezárásával vette kezdetét. Ebben részt vettek a Péter-Pál erőd átállt katonái is. Miután a Vörös Gárda tagjai körülzárták a Téli Palotát (a kormány székhelyét); Lenin a Szmolnijból irányította az eseményeket. Az állami bank és a telefonközpont is a felkelők kezére került, s az ideiglenes kormány vezetője – Alekszandr Fjodorovics Kerenszkij – elmenekült. Miután a Téli Palotában rekedt miniszterek a felkelők ultimátumát nem fogadták el, – a legendák szerint – az Auróra cirkáló által leadott ágyúlövések adták meg a jelet az ostrom megkezdésére.

Lenin vezetésével összeült a Szovjetek II. Összoroszországi Kongresszusa, ahol az alábbi tételeket fogadták el:
- kimondták, hogy minden hatalom a szovjetek kezébe megy át
- dekrétumot adtak ki a hadviselő országoknak az azonnali békéről
- kimondták, hogy a föld köztulajdonba megy át, és a parasztok rendelkezésére bocsátják

Megalakult az első szovjet kormány, a Népbiztosok Tanácsa, amely forradalmi rendelkezéseket hozott:
- bevezette a nyolcórás munkaidőt
- bevezette a munkásellenőrzést az üzemekben, majd a munkásigazgatást
- elismerte a volt Orosz Birodalom minden népének egyenjogúságát és teljes önrendelkezési jogát
- elismerte Finnország függetlenségét
- az iskolákat államosították
- ingyenessé vált az orvosi ellátás
- a polgári házasságkötés engedélyezése
- a nemzetek egyenjogúságának elismerése.

November 8-án hajnalra az egész Téli Palota a forradalmárok felügyelete alá került, a minisztereket letartóztatták. Lenint megválasztották a Népbiztosok Tanácsának elnökévé.

A forradalom után

Az új kormány első intézkedésként államosította a bankokat és a földet – ez lényegében inkább azt jelentette, hogy jóváhagyták a parasztok földfoglalását. 1918 januárjában bevezették a Gergely-naptárt. Márciusban aláírták a breszt-litovszki békét, így Oroszország már nem volt harcoló fél az első világháborúban.

A forradalom győzelme után polgárháború és külföldi katonai intervenció kezdődött.

A szocialista országokban az 1990-es évek elejéig ünnepelték a forradalom évfordulóját. Magyarországon 1949-től 1955-ig, majd 1961-től 1990-ig volt munkaszüneti nap a forradalom emléknapja.


3.) Parizs kornyeki bekek

Az 1919-es Párizs környéki békeszerződések alakították ki az első világháborút lezáró kényszer-békerendet, amely jogilag rögzítette az antant győzelmét a központi hatalmak felett, és amellyel létrejött a háborút követő új világrend, amely azonban nem bizonyult tartósnak, és kevesebb, mint 20 év alatt összeomlott. A békeszerződést előkészítő politikai tanácskozásokra és szakmai megbeszélésekre nem hívták meg sem a központi hatalmak (illetve azok utódállamai), sem az orosz polgárháborút megnyerő bolsevikok képviselőit.

A tárgyalások során a következő szerződéseket kötötték meg:
Versailles-i békeszerződés Németországgal,
Saint-Germain-i békeszerződés Ausztriával,
Neuillyi békeszerződés Bulgáriával,
Trianoni békeszerződés Magyarországgal,
Sèvres-i békeszerződés az Oszmán Birodalommal (ezt 1923-ban felváltotta a Lausanne-i békeszerződés: Törökország ezzel területi revíziót ért el).
A fenti szerződésekhez szorosan kapcsolódik még a Fejszál–Weizmann-egyezmény Palesztina és a Közel-Kelet háború utáni sorsáról. A csendes-óceáni térség helyzetét a washingtoni békeszerződés rendezte, amelyet a Párizs környéki békeszerződésekkel együtt szokás Versailles-washingtoni békerendszer néven emlegetni.

A szerződéseken a négy nagy politikus: (Georges Clemenceau francia, David Lloyd George brit, Vittorio Orlando olasz miniszterelnökök és Thomas Woodrow Wilson amerikai elnök) akarata érvényesült (legkevésbé az olasz miniszterelnöké). Az ötödik győztes nagyhatalmat, Japánt nem érdekelték az európai ügyek. A kisebb győzteseket kevésbé vonták be a döntéshozatalba, de követeléseiket figyelembe vették. A legyőzötteknek, bár képviselőiket meghívták, nem volt befolyásuk a tárgyalások menetére.

A tárgyalások során került elfogadásra a Népszövetség (az ENSZ elodje) alapító okirata is.