Vonzó természetleírás és keserű társadalombírálat egyben. Ez a költemény érzelmes tájrajzként szerepelt abban a Zöld kódexben, amelybe Csokonai diákkorában írott feladat-verseit leírta. Később ezeket a szövegeket élményeinek, gondolkodásának megfelelően átalakította, így születtek nagy versei. Az első részben kifelé figyel Csokonai és amit lát, az egyszerre haldokló, szomorú és mosolygó, biztató. A második részben aztán befelé fordul a költő, a külvilágot magára vonatkoztatja, menekül a természetbe (természetjog elve). A vers harmadik részében, az estve megállított, lélekvándorlásos pillanatában sikerül Csokonainak megfeledkeznie az időről. S ekkor fölcsendül az aggodalom, a szorongás hangja: a jóleső, örömteli szomorúságot elrebbenti a setét éj egyértelműen komor és rideg szárnya.

Csokonai ragaszkodik ehhez az időtlen esti nyugalomhoz, mert ez lehetne egyetlen része a világban. Amikor aztán elillanni látja, kitör belőle a szenvedélyes indoklás, megmagyarázza az esti nyugalom különleges értékét. A bódult emberi társadalommal szemben az estve szépsége nem egy a többi emberi öröm között, hanem egyetlen. A hosszabb, negyedik rész elmélkedő-érvelő, kevés benne a kép, sűrűn használ fogalmakat és követi Rousseau emberek közti egyenlőtlenségről szóló értekezésének gondolatait. Követi, de eredeti módon, a maga hangján. Barokk stílusjegyek mellett fellelhetők felvilágosult elemek: a lírai én a nép érdekeit képviseli, szemben az uralkodó önkényes viselkedésével. A civilizációval (nagyvilági élet) szembeállítja a természetet. Filozofikus költemény néha ironikus hanggal, játékos alliterációkkal. A társadalom elszakadt a természettől és gonosszá válik.