" Gondolom, hosszú út vezet még, mire eljutnak elbeszéléseiben 1930-ig. Ebben az évben írta Öreg pap című kis novelláját – talán helyesebb életképnek nevezni. A történet látszólag életrajzi, valójában azonban az író fantáziájának szüleménye. Óraközi szünetekben újra meg újra felelevenítették a gyerekek az angol-búr háború eseményeit, s mert a szabadságukért harcba szálló búrokkal rokonszenveztek, hasonlóan sokakkal, az erősebb, hangosabb fiúk lettek a búrok, a gyengébbek és a mamlaszok az angolok, s a küzdelemben mindig a búrok győzedelmeskedtek.

Egy ilyen egyoldalú ütközetben a majdani író került legalulra, s amikor kegyetlenül szigorú latintanáruk megjelenésével vége szakadt az ütközetnek, gyászos látvány tárult a szeme elé: új tavaszi zakója bélése alaposan elszakadt. Hiába takargatta, a leffegő bélés szomorú jövőt sugallt, amelyben édesapja és pálcája jelképezte volna a diadalmas búrokat.

Tanára megállította. Megszemlélte a szakadást, némi gúnnyal bólogatott, hogy igen, ez a haszontalan büntetése, majd felszólította a rémült gyereket: kövesse. Szegény, már a legsúlyosabb büntetések rémképe jelent meg előtte, kivált, mikor az atya felszólította: vegye le a zakót. Aztán a bűnjellel kezében az ablakhoz lépett, tűt és cérnát keresett, és a magányos férfiak gondosságával kezdte eltüntetni az éktelen sebet. Lassan, látható szakértelemmel követték egymást az öltések. „Először is megdöbbentem – olvassuk az utolsó bekezdésben –, hogy közösséget vállal egy nebulóval, és cinkostársként leplezi azt, amit büntetnie kellene. Másrészt vasárnap tilos varrni. Ezt a napot pihenéssel, elmélkedéssel, Istennek tetsző cselekedettel kell megszentelni. Aki varr, az bűnt követ el. Azon tépelődtem, vajon nem jut-e bűne miatt a pokolba, örök kárhozatra. Ma már tudom, hogy nem. Azóta, ha szentekről, földi angyalokról hallok, mindig tűvel-cérnával képzelem el őket és foldozófával.” "
Bár nem egy teljes elemzés azomban sokat meríthetsz belőle
Azomban azt ne várd el hogy akárki is megírja hejetted