„Irodalomórán vidám népdalokat olvastunk, törin viszont szomorú eseményre emlékeztünk: az aradi vértanúk kivégzésére. Egy színész is fellépett a megemlékezésen: bemutatkozott, majd a vértanúk búcsúleveleit olvasta fel. Eddig valahogy nem is gondoltam, hogy ezek a férfiak, akiknek az arcképe minden évben lenéz ránk a faliújságról, ugyanolyan apák voltak, mint amilyen az enyém is. Családjuk volt, feleségük és gyerekeik. Egészségükkel nem törődve küzdöttek az igazságért, és még utolsó leveleikkel is arra biztatták a családjukat, hogy elveik vezessék majd gyerekeiket, őrizzék meg őket emlékezetükben. Furcsa volt így találkozni Batthyányval vagy például Knézichcsel. Szerénynek és bátornak tűntek, és szerintem meg sem fordult a fejükben, hogy bátorságukkal hőssé válnak. Furcsa volt hallani, ahogy szerelmükről írtak haláluk előtti utolsó perceikben a zárkából. Ezek a levelek persze egészen másként beszélnek a szerelemről, mint a népdalok. Sok fájdalommal, kevés reménnyel.”