Saját lelkéhez

Ó, lélek, fényed lecsorogva a tiszta Tejútról

testem tompa, sötét mélyeiben lakozik.

Nincs panaszom rád, fénylik benned a hű derekasság,

annyira tündöklik rajtad a büszke derű.

Úgy léptél ki a Rák izzó kapuján: feledésbe

nem meritett sohasem téged a Léthe folyó.

Ahol a Serleg, a rejtelmes, meg a gyors, vad Oroszlán

egymást érintik, onnan ivelt le utad.

Észt a Saturnus adott, Jupiter meg erélyt cselekedni,

bátorságot a Mars, izlést Phoebus adott.

Vénusz a jóérzést, a müvészetet adta a Merkur,

Cynthia osztott rád felnövekedni erőt.

Cynthia áll a halál meg az élet mesgyehatárán,

földünknek törvényt mennyei Cynthia szab.



Mi adja a beszédhelyzet sajátosságát? Azaz: ki beszél kihez?


Mit mond a beszélő, honnan és hogyan költözött a lélek a testébe?


Milyen értékeket tulajdonít a beszélő a lelkének, honnan tett szert a lélek a felsorolt erényekre?


Miért fontos, hogy a lélek nem merítkczett meg a Léthe folyóban?


Miben különbözik és miben hasonlít a beszélő elképzelése a középkori világ- és emberképhez?