4. Folytasd a történetet 10-15 mondatban!
Megjegyzés: pontot ér a megadott témához és szövegtípushoz való igazodás, a szöveg nyelvi
megformáltsága, a helyesírás.
Izomlázam van a futástól. A diófa mellett állok, és a nyújtásgyakorlatokat csinálom. Fél
kézzel a fa törzsének támaszkodom, a másikkal megfogom a bokám, felhúzom, hátranyújtom,
elképzelem, hogy egy vastag ág, a diófából nőtt ki. A másik tenyerem felcsúsztatom a törzsön,
rádőlök, az ellentétes hátizmomat nyújtom. Próbálok a futásra gondolni, Pali bácsi azt mondta, a
nyújtásban benne kell lennie a futásnak, és a futásban benne kell lennie a nyújtásnak.
Leguggolok, az egyik lábam lassan kinyújtom, most nem ág, most diófagyökér, messze
nyúlik. Visszahúzom, lábat váltok, előrenyújtom a spiccem, próbálom elképzelni, hogy
hosszabbodik, nyúlik és nő a lábam, amikor észreveszem, hogy a fűben mozog valami. Olyan,
mintha egy apró fehér kavics gurulna lassan a fű között.
Lassan visszahúzom a lábam, odalépek a kavics mellé, ahogy leguggolok, már tudom, hogy
mi az. Egy kicsi, fog alakú kavics, azok közül, amiket Nagymama szóratott velem a földre,
amikor a fáskamrát akarta körbekeríteni. Fájdalom nyilall a lábujjaim közé, a földet nézem, azt
gondolom, hogy nem a fogtól van, hanem attól, hogy túl hirtelen guggoltam le a nyújtás után.
A kavics körül hangyák, ők viszik, azért mozog. Körbefogják, egymásba fonódnak, úgy
tartják, mennek vele a diófa felé.
A torkomban lassan elkezd felfele kúszni a hányinger. Azért se fogok félni, azért se fogok
undorodni, földre teszem a tenyerem, hangyák útjába, nézem, hogy lassan odaérnek, megérintik
a bőröm, kaparászva belemásznak a tenyerembe. a bőrömön tolják és húzzák és vonszolják a
kis fehér követ, átlósan a tenyerem vonalai között, fejvonal, suttogom, szívvonal, suttogom, Olgi
jut eszembe, ahogy kinevetett, amikor bele akartam nézni a tenyerébe, ahogy azt mondta, hogy
azok csak ráncok, arra kellenek, hogy jobban tudjunk fogni, nincs beleírva a sorsunk, nincs, és
nem is lehet.
Ahogy a hangyák viszik, a kő körbefordul a tenyeremen, egy repedést látok rajta. Egész
közel emelem az arcomhoz, és látom, hogy nemcsak egy repedés van rajta, hanem egy csomó.
Ez nem kő és nem csont, csak egy összegyurkált, kiszáradt kenyérbél.
Odanyúlok a másik kezemmel, két ujjal kicsippentem a hangyák közül, a hangyák
megállnak, a csápjaikat nyújtogatják. A mutatóujjam és a hüvelykujjam között összedörzsölöm a
kenyérbélből formázott fogat, szétporlik és morzsákká esik, odaszórom a hangyáknak, vissza a
tenyerembe. Arra gondolok, hogy lesöpörhetném az összeset a fűbe, de nem, megvárom, hogy
maguktól vigyék le a legutolsó morzsát is, csiklandós érzés, mosolyogni kell tőle